Dr. Kopácsi Sándor

Kezdőlap
Irodalom
Életrajz
Emlékezések
In Memorian
Baráti Kör

 

Életképek

nyugalmazot rendőr altábornagy
1956. Budapest rendőrfőkapitánya
a Nemzetőrség helyettes parancsnoka

1922 - 2001

Készült 2002.
Budapest-Toronto


Édesapám 80. születésnapjára.


Nagyszüleim, Kopácsi József és Simon Ilona, 1921. március 9-én kötöttek házasságot. Megismerkedésük körülményeiről nem sokat tudok. Azt azonban tudom, hogy Kopácsi nagyapám anyja ellenezte a házasságot, többször is kijelentette, hogy: "az én Józsim addig nem nősül meg, amíg én élek". Nagyapám volt az elsőszülöttje, és már kiskorától lelkiismeretes volt. Szüleit halálukig istápolta, de persze nősülésével nem várt addig. Megint csak nagyanyám szerint, tiszta szerencse, mert dédnagyanyám 1960-ban halt meg, amikor már én 14 éves voltam. "Jól néztünk volna ki Józsi, ha eddig vártunk volna!" jegyezte meg Nagyanyám a temetés után. Miután Nagyanyám nem szerette nagyapám családját, így róluk nem sokat tudok. Annál többet mesélt a Simonokról, azaz saját családjáról. Tíz gyermek közül azt hiszem heten nőttek fel. Nagyanyám volt az egyetlen lány.


Édesanyja szigorúan fogta a családot, édesapja viszont nem volt teljesen elégedett a nevelés eredményével. A fiúk kicsapongóak és verekedősek voltak. Dédnagyapám emiatt többször is elzavarta otthonról feleségét, aki titokban járt haza nagyanyám derékig érő haját megfésülni és befonni. Állítólag dédnagyapám bánatában ivásra és kártyázásra adta a fejét, és 52 éves korában, amikor egy esti kártyapartin elvesztette a családi házat, szívéhez kapott és meghalt. Ez 1916-ban lehetett, Nagyanyám akkor volt 16 éves, és a fiúk egy része katona. Barna nevű bátyjáról mesélte, hogy csicskása volt egy tisztnek, akit nagyon szeretett. A tiszt valahol az orosz fronton halt meg és Barna gyalog a hátán egy zsákban cipelte haza szeretett tisztjének földi maradványát. A tiszt családja életük végéig hálás volt Barnának, hogy egy szem gyermeküket, otthon a családi sírboltban, tisztesen tudták eltemetni és nem csak egy névtelen test maradt egy nagy tömegsírban. Az 1919-es Tanácsköztársaság kitörését a miskolci vasmunkások sajátos módon ünnepelték meg.


Egy üres koporsóra rápingálták a MUNKA szót, és aztán ünnepélyes menetben, szó szerint eltemették. Ezen a meneten Nagyanyám is részvett, és ezt hozta fel ürügyül élete végéig, ha valaki megkérdezte tőle, hogy háztartásán kívül dolgozott e valahol. Bár saját bevallása szerint a munkával hadilábon állt, hazafiasságában nem lehetett kételkedni. Amikor 1919-ben a csehek megszállták Miskolcot, az akkor 19 éves Nagyanyám döbbenve vette észre, hogy a város fölött alacsonyan repülő ellenséges gépek felbukkanására az utcák kiürültek. "Hol vannak most azok a bátor legények?" dühöngött, de aztán beszaladt a házba, felkapta Pali bátyja puskáját, és elkezdte lőni az ellenfelet. Ebben az aktivitásában csupán édesanyja tudta leállítani, aki lélekszakadva szaladt ki a házból, és így terelte be egyetlen leányát: "Ilona, elment az eszed? Úrilány fényes nappal nem lövöldözik az utcán!".


Kopácsi nagyapám, akit csak, mint Apuskát említ a fáma, a Diósgyőri Vasgyárban volt vasgyári munkás. A tanulóévek után belépett a vasmunkás szakszervezetbe, követve apja példáját, aki szintén szervezett munkás volt. 1919 tavaszán, amikor a csehszlovák hadsereg megszállta Miskolcot, Nagyapám több munkatársával együtt átszökött a demarkációs vonalon, és beállt Budapesten a magyar Vörös Hadseregbe. A kommün bukása után a román hadsereg megszállta Budapestet, és az elfogott katonákat megtizedelték, a többieket, köztük Nagyapámat is, barbár módon megbotozták. Életre szólóan elkötelezték ezek az élmények a baloldali mozgalom mellett. Az esküvőjükről Nagyanyám csak annyit említett, hogy "vallásilag macerás volt". Őt a többi fiúval együtt református hitben nevelték, és csak az esküvőre készülve derült ki, hogy Édesanyja után Ő tulajdonképpen katolikusként lett bejegyezve, de egyetlen lányként ezt senki nem tekintette fontosnak.


"Mehettünk kiiratkozni a katolikus egyházból, aztán meg beiratkozni a reformátusba, az egyik helyen duzzogtak, míg a másikon hivatalos áttérést követeltek. Mondhatom, olyan rumlival járt, hogy csak na. Vallás nélkül mennyivel egyszerűbb lenne minden!". Apám 1922. március 5-én született az esti órákban. Egészen pontosan Nagyanyámra a miskolci Nemzeti Színházban, a Tatárjárás című operett második felvonásának a közepén jöttek rá a fájdalmak. Nehezen tudta egyetlen fiának megbocsátani, hogy nem volt képes kivárni az előadás végét. "Legalább a felvonás végét megvárta volna," reklamálta nekem később. Apám érkezése aztán szimbolikussá vált. Élete során két "Tatárjárást" is megért, és mindkettőben aktív ellenállóként szerepelt. Ezt a sorsot Nagyanyám nehezen tudta volna fia számára elképzelni, mert születésekor gyengécske legénynek indult. Sovány és beteges volt. Első feltűnő szereplése úgy nyolc hónapos korára esett. Disznótoros vacsora lett feltálalva, és apám, Nagyanyám karjából egyszer csak rámutatott a kolbászra. "Kisfiam, az még túl erős lesz Neked," hárította el kisfia kérését. Apám bömbölni kezdett, és továbbra is mutogatott a tényleg csípősre sikerült kolbász felé. "Kóstold meg, fiam," egyezett bele sóhajtva Nagyanyám, és várta, hogy apám a kóstolás után kiköpi a kolbászt. Nem így történt. Apám falta a kolbászt, és egyszerre bőgött, a könnyei csorogtak. "Ugye mondtam kisfiam, hogy erős. Kóstold inkább a másikat." Csakhogy apám nem adta ki kezéből a csípős kolbászt, zokogva majszolta tovább.


Szinte játékos természetességgel nőtt bele a munkásmozgalomba. Szüleivel minden évben részt vett a május elsejei ünnepségeken. Kerekhegyre vonultak ki "majálisra", ahol a vasgyári Vasas dalárda és munkás színjátszók szórakoztatták őket. Már srác korában szerette a fegyvert. Egy róla készült fénykép hátán Nagyanyám kézírásával ez állt: A kis vadorzó. Fegyverszeretetét sohasem vesztette el. Tizenegy éves korában hajtotta végre az első mozgalmi megbízatását: elkísért a pályaudvarra egy fiatal, szőke osztrákot, aki Bécsből menekült az 1934. februári munkásfelkelés leverése után, és náluk húzódott meg, amíg át tudott jutni Csehszlovákiába. Még 15 éves sem volt, amikor átesett a tűzkeresztségen. 1937 februárjában történt. Nyolc fiatal munkás társaságában Nagyapám vezetésével, aki a szociáldemokrata párt ifjúmunkás csoportjának volt a vezetője, "a torzkeresztek árnyékában" című röplapokat osztogatták. A röplap a Miskolcon alakuló gyűlésre készülő Nyilaskeresztpártot tette nevetségessé.
Ajtóról ajtóra jártak, és már majdnem befejezték küldetésüket, amikor a csoport két tagja tévedésből egyenesen a nyilasok párthelységébe nyitott be. Pillanatok alatt elszabadult a pokol. Az éjszaka sötétjébe belevillant az első lövés. Az ötödiknél hirtelen égő fájdalmat érzett a combjában. A golyót a kórházban távolították el, csontot nem ért. De élete végéig viselte a nyomát, a combján tisztán lehetett látni a golyó okozta sebhelyet. Még másnap harcias Nagyanyám bosszulta meg az apámon ütött sebet.

Mintegy ötven szociáldemokrata párttaggal behatolt a Korona moziba, ahol Szálasi zászlóbontó gyűlését tartotta. A rendőrség az utcára szorította ki őket. Nagyanyám szembeszállt a rendőrökkel. Az összecsapásnak csak a rendőrök részéről 18 sebesültje volt, akik az akkor divatos Molotov koktéltól, a kátránnyal töltött villanykörtéktől sérültek meg. (Erről az incidensről azt hiszem készültek felvételek is valamelyik újság számára, de ezeket eddig még nem sikerült megtalálni,) a következő napon szakadt ruhával és kék foltokkal a homlokán ment Apámat látogatni a kórházban. A kardlapokkal kapott ütések nyomait szintén élete végéig viselte. 1940 nyarán végezte el a fa- és fémipari szakiskolát, azt követően a diósgyőri hadiüzembe helyezkedett el, több frissen végzett társával együtt, esztergályosnak. A családi hagyományt követve Ő is belépett a Vas- és Fémmunkások szakszervezetébe.
A szociáldemokrata párt ifjúsági csoportjának már 15 éves kora óta tagja volt. 1940 őszén részt vett az első "olajos kenyér" tüntetésen, ami a háború kitörése utáni inflációt eredményezte, és elsősorban a gyári munkásokat sújtotta. A munkahelyen ismerkedett meg Barbai Ferenccel, Fekete Mihállyal és Bánhegyi Bélával, akiknek döntő szerepük volt az ellenállási mozgalom megszervezésében. Barbai tanácsára nem követték a hivatalos forradalmárok intellektuális romantikája által előírt szigorú illegalitást, a sejtszervezetet, ami az esetek legnagyobb többségében lebukáshoz vezetett. Miután minden nap amúgy is találkoztak a munkahelyen, így nem volt szükségük konspirációs bújócska játékra, hamis papírokra. A munkahelyen véleményt és híreket tudtak cserélni az angol és moszkvai rádió adása alapján, és azok alapján döntötték el, mikor kerül sor a cselekedésre. 1943-ban az olasz fegyverletételt követően szervezték az első tüntetést. Felvonulást terveztek az irodaépület előtt a rossz élelmiszerellátás miatt, no meg tervbe vették, hogy követelni fogják olasz mintára Magyarország kilépését a háborúból.


A tüntetések előkészítő megbeszéléseit gyakran anyai Nagyapám, Fried Sándor varrógépműszerész műhelyében tartották aki apai Nagyapámnak barátja és harcostársa volt az 1919-es Magyar Vörös Hadseregben. De igazából nem ott ismerkedtek meg a szüleim egymással. 1942 tavasza volt, amikor Apám három barátjával egy bükki túrán egy csoport fiatalba ütközött. Fiúk, lányok vegyesen, éppen fociztak, amikor a labda apám lába elé gurult, rögtön felvette, de nem dobta vissza. A többiek felháborodva tiltakoztak, "adja vissza! A miénk!", de egy karcsú, hosszú fekete hajú fruska, sötétkék pettyes szoknyában bátran hozzálépett és kezeit felé nyújtva követelte, "Azonnal adja vissza a labdánkat!". "Tessék" válaszolta apám készséggel, és lenézve a harcias leányzó hatalmas zöldes barna szemébe, sunyi mosolyával visszaszolgáltatta neki a labdát. Anyám megdöbbenve fordult barátaihoz, "Ki volt ez a fickó?" "Nem ismered? Ez Kopácsi Sanyi, a Bükkhegység réme." A bükki kirándulók, turisták és cserkészek valóban így ismerték Őt, és három másik barátját (Karácsony Vince, alias Zsiga; Ádám Pista, Bozambó; Bedő Laci, Jackie és apám, aki a Csontos becenévre hallgatott).


Ebben az időben az eredeti cserkész búrkalap már be volt tiltva (mint angol viselet) és helyette a Bocskai sapka volt. Ők négyen azonban fittyet hányva a tilalomnak a régi cserkész öltözetben járták az ösvényeket és legtöbbször barlangban aludtak tábortűz mellett. A Búrkalapos Banda több alkalommal is kihívta barátságos mérkőzésre a többi cserkészcsapatot. Ezek a kihívások olyan "Pál utcai fiúk" féle hadüzenetek voltak. Az egyik ilyen kihívás a miskolci katolikus gimnázium Fráter György nevű cserkész csapatának szólt, akik a Királykút mellett táboroztak. Illedelmesen bemutatkoztak a paptanárnak, aki a Fráter György nevű cserkész csapatának volt a parancsnoka, és felajánlották, hogy a következő szombat éjjel a tábor közepén elhelyezett égő petróleumlámpát ellopják. A támadás a következő szombaton pont éjfélkor indult meg. Jackie és Zsiga nagy köveket görgettek a tóba a hegyoldalból. Bozambó és Csontos bekúsztak a táborba, és a szersátorba húzták meg magukat. Egy alkalmas pillanatban kiugrottak a sátorból, elfújták a lámpát, majd a sátor hátsó részén kikúsztak a táborból. Szerencsétlenségükre egy csalánerdőn keresztül. Utána találkoztak a Büdöspest barlangban, ahol délelőttig aludtak. Délben átadták a lámpát a parancsnoknak és részvettek a tábor közös ebédjén.


Még két másik hasonló kihívásról tudok, az egyik a zsidó gimnázium "Dávid király" cserkészcsapat, a másik a diósgyőri "Mátyás király" cserkészcsapat ellen történt. De mindezek a "csetepaték" baráti légkörben folytak le. A következő találkozás szüleim között a Szociáldemokrata Pártnak a könyvtárában történt, ahol apám hetente kétszer, mint önkéntes könyvtáros működött. Itt fedezték fel, hogy szüleik már régen ismerik egymást. Ettől kezdve legtöbb szabadidejüket együtt töltötték. A szerelem gyorsan szövődött, a politikai nézetek azonossága, a könyvek szeretete, a természet iránti rajongás, a közös biciklitúrák csak növelik a megértést.
Anyám addigra már felszabadult női szabósegéd, és tagja a Ruházati Munkások Szakszervezetének, míg Apám a Vasas Szakszervezetnek. Együtt járnak előadásokra, műkedvelő színielőadásokra, színházba, moziba. A két családnál jó ürügy a fiatalok munkásmozgalmi elfoglaltsága. De anyai nagyanyám nem egy keresztény esztergályost, még ha az érettségizett is, képzelt el anyámnak. Ő a kassai ruhagyáros fiát szemelte ki anyám jövendőbelijének, aki részvényes is volt a papa gyárában. Apám épp befordult az utcán a gyári műszak után a megbeszélt találkozóra, amikor látta anyámat az ablakon kiugrani. "Hoppá!" mondja apám, "Mi történt nálatok? Befalazták az ajtót?" Anyám nevetve válaszol: "Nemigen, az tárva van egy kassai ruhagyáros fia és szülei számára, akik éppen háztűznézőbe jöttek. Én hiába tiltakoztam ellenük, a szüleim nagyon boldogan várták őket. Azok jöttek az ajtón, így én csak az ablakon távozhattam." Apám feltette a kérdést: "Előlem is elszöknél?" A nevető válasz: "Hátha bolond volnék, hiszen miattad nem érdekel senki." Az első csók Tiboldarócon, a Bükk lábánál, egy csodálatos hegyi patak melletti malomnál történt.


Lefler Zsuzsi nénit, apai nagyanyám gyerekkori barátnőjét kísérték el ide, hogy a háborús jegyrendszer mellé a szűkös élelmet egy kis vidékről szerzettel pótolják. A két fiatal akkor már hónapok óta együtt járt, de apám nem merte anyámat még megcsókolni, mert nem akart úgy járni, mint a többi fiú, akik ha meg akarták anyámat csókolni, egyből szájon vágta őket. Ennek híre volt. Amíg Zsuzsi néni bent volt a molnárnál, addig apám lapokat tépett ki a noteszából, kis papírcsónakokat készített és rájuk írva anyám nevét, Ibolyám, óvatosan a vízbe eresztette őket. Majd bátorságot vett és megcsókolta anyámat. És pofon helyett a csók viszonozva lett. 1943 tavaszán, közvetlenül Sztálingrád és Voronyezsi vereség után kettesben nekiindulnak Népszava előfizetőket keresni. A német verhetetlenség mítosza szétfoszlott. A frontról hazatérő honvédek elkeseredetten számolnak be, hogyan seperték le a német egységek a magyar alakulatokat. Járműveiket elvették, nem bajtárs, hanem übermenschek módjára viselkedtek. A gyárból is többen voltak kint, főleg a MÁVAG által gyártott ágyúk javítórészlegében. A hadi helyzet változása a baloldali szimpatizáns, de óvatos embereket is a mozgalom felé vonzotta.


Csak hívó szóra vártak és egy Népszava előfizetés nem jelentett mégsem abszolút pártos elkötelezettséget, de mégis jelentett és erősítette a szövetségesek győzelmébe vetett hitet. Miskolc és Kolozsvár szociáldemokrata pártjai versenyben voltak, hogy ki tud több előfizetőt szerezni. Aki a kampány végére tíz előfizetőt szerzett, az megkapta a Népszava Gárda jelvényt. A szüleim fejenként 20 előfizetőt szereztek. Azok után választották be mindkettőjüket a Szociáldemokrata Párt bizalmi testületébe. Ők voltak a párt legfiatalabb vezetőségi tagjai.1943. május elsejére virradó éjszaka apám az üzem falára két helyen öles betűkkel kifestette a "Világ proletárjai egyesüljetek!", és egy másik helyre az "Éljen a felszabadító dicső Vörös Hadsereg" jelszót. Reggelre a csendőrök szállták meg a gyárat és keresték a tetteseket. A kémelhárító tízezer pengőt ígért a nyomravezetőnek, de a két másik munkás, aki tudott a dologról, becsülettel hallgatott. Szüleim 1943. október 24-én jegyezték el egymást. Ekkor már a zsidótörvények miatt nem engedélyezték a vegyes házasságot, de ez őket nemigen zavarta. Anyu a jegygyűrűjét csak titokban hordta, de nem a törvények miatt, hanem mert tudta, hogy az ő szülei nem lennének boldogok, ha kitudódna, egy keresztény fiúnak lett a jegyese.
Elhatározták, hogy a következő tavaszon Pestre mennek. Anyunak volt egy gazdag, öreg, gyermektelen nagynénije, Linka néni, aki viszont szimpátiával figyelte a fiatalok szerelmét. Ő adott Anyunak egy pár briliáns fülbevalót, hogy annak az árából rendezkedjenek be. A németek bejövetele 1944. március 19-én azonban keresztülhúzta számításaikat. Másnap a gyárkapuban német fegyveres őrség fogadta a munkásokat. Napközben a lövegműhely munkásai az elkészült ágyúkat vitték a lőtérre, a szokásos belövésre. A németek tüzet nyitottak rájuk. A felháborodás szülte a néma tüntetés ötletét. Másnap a gyár vezetősége és a gyárőrség megdöbbenve szaladgált a néma, nemzetiszínű kokárdát viselő munkások között. A kérdésre az volt a válasz, "Mi március 15-i magyarok vagyunk." (Vagyis nem március 19-i német bérencek). A Gestapo egymás után hurcolta el a munkásvezetőket a gyárból és a polgári ellenzéket a városból. Ezek között volt Kopácsi Nagyapám is.


A nyár derekán megalakult Lakatos kormány amnesztiát hirdetett, és Nagyapám is hazatért a nagykanizsai internálótáborból. Szeptember első napjaiban Fekete Mihály és Barbai Ferenc közreműködésével a gyáron belül megszervezte a németellenes mozgalmat. A MOKAN név a hivatalos pecséttel együtt egy miskolci születésű, pesti szabómester, Tóth Béla ötlete volt. A nyilasok október 15-én éjfélre a német SS segítségével Miskolcon is átvették a hatalmat. Megszállták a munkásotthont és letartóztatták a szakszervezeti vezetőket. Mivel nem volt tömegbázisuk, fegyveres pótszolgálatra a leventéket akarták beosztani. De a miskolci levente század, Szabó Lajos őrmester, leventeoktató segítségével, addigra már jó kezekben volt. Másnap 120 levente nemzetiszínű karszalaggal vonult végig Miskolc főutcáján, "Horthy Miklós katonája vagyok" harsány énekszóval. A nyilasok így csak néhány tanonccal tudták kiegészíteni fegyveres állományukat.


Horthy Miklós tisztjei és katonái közül ezek után nap-nap után csatlakoztak a MOKAN mozgalomhoz. Ezeknek a tiszteknek a segítségével sikerült a levente századot "Nemzetőrség" elnevezéssel kisegítő karhatalomként reguláris honvéd alakulattá legalizálni és létrehozni a diósgyőri gyárőrséget, aminek jelentős szerepe volt, hogy a gyár gépeinek nagy részét sikerült megmenteni a felrobbantástól és nyugatra hurcolásától. A miskolci Magyar Jövő Nyomdában szedték a MOKAN röplapjait, felhívásait. Míg a német parancsnokság rendeleteit csak sokszorosítógépen készítették primitív kivitelben, addig a MOKAN röplapjai öt-tízezer példányszámban kerültek ki a nyomdából színvonalas nyomással. A nyomdát Szabó Lajos nemzetőrei őrizték, és a röplapokat éjszaka a kijárási tilalom alatt is szabadon mozgó nemzetőrök és a gyárőrség tagjai terjesztették. A nyilas hatalomátvételt követő időt a Kopácsi család a Bükkhegység közelében, a diósgyőri Herman telepen álló falusi házban vészelte át. Itt talált menedéket egy néhány, a nyilasok által üldözött munkásvezető, szökött munkaszolgálatosok és katonák. Rejtekhelyük fontos szerepet töltött be, mint összekötőbázis, a miskolci MOKAN vezetők és a szovjet felderítők között, akik váratlanul, november 17-én, Usztyinov kapitány vezetésével, kb. 170 fővel elfoglalták Diósgyőr Tatárdomb alatti részét. A találkozó során Usztyinov kapitány a német erők pontos felmérését kérték a MOKAN-tól. A térképet a német ütegek elhelyezéséről az ellenállás vezetői gyorsan elkészítették, a nemzetőrök és a gyárőrség csak a változásokat ellenőrizték.
A szovjet tüzérség és légi haderő ezen adatok alapján megsemmisítette a német célpontokat, megkímélve a várost egy hosszú ostrommal járó rombolástól és felesleges vérontástól. Válaszul a németek az előretolt szovjet egységek ellen megindították az ellenállást. A Tigris páncélosok és az őket követő német gyalogság támadó hullámai néhány óra alatt töredékére morzsolta a felderítőket.


Egyetlen katona maradt életben, akinek sikerült elrejtőznie egy padláson. A környéken lakó munkások értesítették az esetről Kopácsiékat. Apám, egy munkaruhát vett magához, és beosont a szovjet katona rejtekhelyére, bár a házban ekkor már egy német egészségügyi alakulat tanyázott. Civilruhába öltöztette az orosz katonát, és nem kis kalandok után sikerült a Herman telepi rejtekhelyükre vezetni. A német frontparancsnokság a lillafüredi bunkerben volt elhelyezve. A miskolci német csapatokat kb. 12 mm-es gumikábelben levő vonal kötötte össze. Szüleim a vasgyári piacon történő bevásárlás után, hazamenet elvagdosták ezeket a kábeleket. De nem a két oszlop között, mert azt rögtön felfedezték, hanem az oszlopok köré csavart csatlakozásnál. A vágást fekete szigetelőszalaggal álcázták, és ha idegenekkel találkoztak, akkor leálltak csókolózni. Esténként pedig háromszögű vasdarabokat dobáltak a Lillafüredi útra, ami nem használt az úton elhaladó motorizált német hadseregnek. Ezeket a háromszögű vasdarabokat hárommilliméteres vaslemezből a satuban egy óra alatt 20 darabot is el tudtak készíteni. A járművek sötétítőfénnyel mentek, és ezért nem tudták időben észrevenni. A németek még két hétig tartották, majd 1944. december 3-án kiürítették a várost. Szüleim 1944. december 28-án házasodtak össze. A zenét az ablak alatti tűzsorozat szolgáltatta.


A MOKAN egység legtöbb ellenállóját 1945 januárjában automatikusan besorolták az új demokratikus rendőrség kötelékébe. Így lett apámból rendőr. Az első négy szolgálati éve, amit Miskolcon töltött, elég mozgalmas volt és apámnak súlyos csalódásokat okozott. A front ágyúdöreje még hallatszott, de a rendőrség politikai osztályának vezetői nem a fasiszták elleni harcot, hanem a szociáldemokraták üldözését tekintették fő feladatuknak. Amikor apám emiatt szót emelt, letorkolták, és büntetésből vidékre helyezték. Amikor apám erre a leszerelését megkérvényezte, minden magyarázat nélkül visszahelyezték Miskolcra. 1949 tavaszán helyezték Budapestre, egyenesen a hatalom középpontjába, a Kommunista Párt vezetőségének székházába. Apám észrevette, hogy a légkör egyre elviselhetetlenebbé válik a központi vezetőségben, magas beosztásban levő emberek kezdtek váratlanul eltűnni a közeléből. Így tűnt el, vagyis "elutazott" többek között Rajk László miniszterelnök is. Röviddel ezután egy titkos megbeszélésen értesült apám "Rajk László és bandája" árulásáról. 1949 közepén kapta meg kinevezését.


Őt tették felelőssé a rendőr hatósági őrizet ügyeiért, azaz az internáló táborokért. Oda főleg azokat rakták be, akiket soha nem ítéltek el, de akiknek a szabad mozgása kínos volt a hatóságok számára, mint fiatal századosnak. Neki kellett aláírnia a végzéseket, de a határozatot egy úgynevezett hármas bizottság hozta. Az ügyiratok alapján világos volt, hogy a táborok szerencsétlen munkásokkal és parasztokkal vannak benépesítve. Apám számára felfoghatatlan volt ez és kötelességének érezte, hogy segítsen. Kilencvenöt személyt, akiknek bűnét apám pitiáner ügynek tartotta, egy egyszerű határozat alapján, apám aláírásával, szabadon engedett. Apámat rögtön leváltották erről a posztról.


Túl naiv volt és beleesett a humanizmus hibájába, és az önálló döntés a felettesek megkérdezése nélkül még súlyosabb hibának számított. 1949 októberére apámat kétéves pártfőiskolára, vagy ahogy Ő mondta, az automataképző iskolába küldték. A katonai kiképzés mellett a "kritika és önkritika" volt a fő tantárgy, ami az egész iskola légkörét a gyanakvás és erkölcsi ítélkezés légkörét alakította ki. Ekkor tanulta meg apám, hogy a párt, mint "kollektív öntudat" nem követhet el hibát. Ha véletlenül mégis téved, arról hallgatni kell. 1952 tavaszán apámat kinevezték Budapest főkapitányának, mert akkor a pártnak munkásszármazású rendőrfőnökre volt szüksége. Apám ennek a követelménynek teljesen megfelelt. De, mint újdonsült főkapitány is megállta a helyét. Első feladatát, a május 1-i felvonulás rendfenntartását tökéletesen látta el. A főkapitányságon belül is rövidesen megteremtette a jó munkához szükséges biztonságos hangulatot. 1953 tavaszán apámat Budapest X. kerületének parlamenti képviselőjévé jelölték.
Első parlamenti részvétele Nagy Imre híres miniszterelnöki bemutatkozó beszédével esett egybe. Nagy Imre beszéde és egyénisége is elbűvölte a fiatal főkapitányt. Apámnak több funkcióján belül is volt alkalma közelről érzékelnie, hogy milyen rosszul mennek a dolgok, amelyekre Nagy Imre utalt beszédében. Mint képviselő, a fogadóórákon főleg lakáskérelmezők tömegével találkozott. Ugyanebben az évben egy véletlen találkozás egy apai baráttal, akinek elhurcolását és elítélését apámnak nyolc évvel előtte tehetetlenül kellett végignéznie. Kinyitotta szemét azokra az ellentmondásokra, ahol az irányítás önkénye fölött senki nem rendelkezett ellenőrzéssel. Meglátogatta szülővárosát, és felkereste régi tanítómesterét a munkahelyén, aki elpanaszolta, hogy a lehetetlen magas darabbérek miatt a munkások többsége csak éhbérért dolgozik.


Sorsuk most rosszabb, mint a kapitalista kizsákmányolás alatt, és szólniuk sem szabad, mert elviszik azokat, akik kinyitják a szájukat. Ekkor kezdett megrendülni apám hite a mozgalomba, a vezetőkbe és a Szovjetunióba. Az ÁVH-s kegyetlenkedések élükön a "Rajk"- perrel, egyre inkább feszítették a közhangulatot. A rehabilitáció, valamint az újratemetések, a várt enyhülés helyett csak fokozták a magyar nép elégedetlenségét. Az októberi egyetemista szolidaritási tüntetés a lengyelekkel kirobbantotta a már oly régóta szabadságra éhes magyar nép forradalmát.


A vérbe fojtott szabadságharcról bővebben a Kopácsi Sándor "ÉLETFOGYTIGLAN", Kopácsi Judit "A HÖSÖK NEM SÍRNAK", valamint Rainer M. János "NAGY IMRE 1953-1958" könyvekben olvashatnak. November 4-re virradó hajnalon már Budapest belvárosának utcáin is hatalmas szovjet tankok vonultak. Nagy Imre nem volt hajlandó fegyveres ellenállásra parancsot adni. A főkapitány kb. 50 főnyi rendőralakulattal a Parlamentbe indult, ahol értesülése szerint megtalálhatja tíz év körüli kislányát, akit Szilágyi József családja többi tagjával együtt magával vitt oda. Mire odaértek, sem Nagy Imre, sem Szilágyi, no meg a többi vezető politikusok nem voltak ott. A főkapitány szemtanúja lesz a Parlament elfoglalásának és a parlamenti őrség lefegyverzésének. Még idejében sikerül neki és feleségének a helyszínről távozni. A főkapitányságra visszatérve, egymást érték a telefonhívások a harcokról, az egész kétségbeesett védekezésről szóló jelentések. Az orosz páncélos egységek ugyanis módszeresen szétrombolták az épületet, ahonnan csak egy lövést is leadtak rájuk. Egész házsorokat pusztítottak el abban a hitben, hogy felkelő csoportok húzódnak meg a fala mögött. Majd személyes telefonhívás futott be a jugoszláv nagykövetségről, Vukmirovics helyettes katonai attasétól. Tőle tudta meg Apám, hogy Nagy Imre és néhány társa a Parlamentből a jugoszláv nagykövetségre ment és magukkal vittek engem is.


November 5-én reggel indultak el a szüleim a Jugoszláv Nagykövetségre. Csakhogy a hajdani Andrássy, majd Sztálin úton, amely a forradalom napjaiban a Magyar Ifjúság nevet kapta, javában dúlt a harc, ezért csak a párhuzamos kis utcákon haladtak és jutottak el a szovjet nagykövetség környékére. Itt kerültek szembe egy szovjet őrjárattal, akinek egyik tagja, a magyar Belügyminisztérium egyik szovjet tanácsadója felismerte a főkapitányt. "Kopácsi elvtárs, jó, hogy jött. A nagykövet elvtárs és Kádár János akarnak magával beszélni. Jöjjön velem, mindjárt bemegyünk hozzá". Kínos pillanat volt. Igazi úti céljukat nehezen lehetett volna megmagyarázni, és addigra az őrjárat már körbefogta őket és játékos, vendégszerető mozdulatokkal tuszkolták őket a nagykövetség bejárata felé. A követség udvara tele volt harckocsikkal, páncélos járművekkel és nehézlövegekkel. Mindenütt géppisztolyos katonák. Ott várakoztak, amíg megjelent az új szovjet tanácsadó, akivel apám október 23-án, Piros belügyminiszter értekezletén találkozott és szólalkozott össze, de nevét még mindig nem tudta. Az ő parancsára szálltak be egy páncélos gépkocsiba, míg ő egy tankban foglalt helyett, és egy másik tank kíséretében gurultak ki az utcára. Anyámat le akarták szállítani a Jugoszláv követség épülete előtt, de ő nagy kiabálás árán, inkább apámmal maradt.


Az úti cél a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok sashalmi laktanyája volt, ahol apámat nem Kádár János várta. Helyette több szovjet tábornok között ott állt színpadi pózban a kis zömök orosz "tanácsadó" menetoszlopuk első tankjából. Gorombán bemutatkozott, mint Iván Alexandrovics Szerov hadseregtábornok, a bolsevik párt központi bizottságának tagja, a Szovjetunió minisztertanácsa mellett működő állambiztonsági bizottság elnöke, és közölte apámmal, hogy amiért vele olyan goromba volt október 23-án, Budapest legmagasabb fájára fogják felakasztani. Apám tiltakozott; mint a Magyar Nemzetgyűlés képviselője, mentelmi joggal rendelkezett. Egy idegen hadsereg parancsnokának nem volt jogában őt letartoztatnia. Kabátja belső zsebéből elővette képviselői igazolványát és Szerovnak nyújtotta, aki azt nem vette át. Az igazolvány a lába elé esett, csizmájával belerúgott, hogy az igazolvány a terem másik végébe repült. "Maga bolond" mondta Szerov, " ha előbb elhagyja a posztját és átáll hozzánk, minisztert csináltunk volna magából." A laktanya udvaráról géppisztolysorozatok zajai hangzottak, mint később kiderült foglyokat végeztek ki és néhányat a saját embereik közül is, hogy helyreállítsák a morált csapataik sorában.

November 9-én ugyanazon a páncélozott autón szállították vissza a fegyverszüneti küldöttség többi tagjával együtt a Szovjetunió budapesti nagykövetségére.
Itt tudta meg Malétertől, a Nagy Imre kormány honvédelmi miniszterétől fogságba esésük részleteit. A következő négy napot a budapesti szovjet nagykövetség börtönné alakított alagsorában töltötték. Itt vezették apámat kihallgatásra Karliszov ezredes elé. A kihallgatások néhány nappal később már a Fő utcában folytatódtak. A forradalom napjaiban megürült ÁVO-s börtönt az oroszok ismét üzembe helyezték. Az ajtók előtt szovjet őrök álltak, a fogolykísérő papírokat oroszul állították ki, a folyosón "sztoj, davaj" parancsok hangzottak el. Apámat a börtön harmadik emeletén külön zárkában helyezték el. A szomszédos cellákban a forradalom, ekkor már részben halálra ítélt vezetői voltak elhelyezve. Karliszov apámat kémkedéssel vádolta. Amikor apám nyugodtan, szép sorrendben minden otromba vádpontot megcáfolt, a szovjet ezredes hívására két altiszt lépett be a szobába. Bal és jobb csuklójára egy-egy bőrpórázt erősítettek, és próbaképpen húztak egyet rajta, amire fel kellett állnia. Kivonszolták a szobából, majd elindultak vele a folyosón. Futni kezdtek vele, miközben a bőr belső oldalán elhelyezett szögek mélyen a csuklójába fúródtak. A keresztfolyosóhoz értek. Itt az egyik altiszt jobbra, a másik balra ugrott, míg apám, mintha keresztre feszítették volna, a folyosó közepén maradt. Vele szemben, mintegy 20 méternyire, a folyosó végén, egy vasajtó előtt egy szovjet katona hasalt Maxim mintájú kerekes géppuskája mögött. A két tiszt erőteljesen húzta a pórázt, a géppuskás az ujját a ravaszra téve, célzott. Apám oroszul kiáltott a célzó katona felé, "Striláj! Tűz! Tűz!"


Apám a cellájában tért magához. A szögek nyomát élete végéig viselte a bal csuklóján. A hivatalosan kinevezett védőügyvéd, Vadas György azt javasolta apámnak, hogy valljon be minden "bűnét" a biztonsági szerveknek, meg a bíróságnak, a többi az igazságszolgáltatás dolga. De mint védőügyvéd mit tehet majd apám érdekében? Megígérte, hogy továbbítani fogja majd vallomását, elvégre "ez a legnagyobb szolgálat, amit dolgozó népemnek tehetek, és a nép érdekét mindig előbbre tartom egy árulóénál". Apámnak sikerült eljuttatni anyámhoz egy üzenetet, amiben felkérte, próbálják megszabadítani őt Vadas úr szolgálataitól. Anyám és Kopácsi nagyapám együtt keresték fel az ügyvédet. "Mennyiért mondana le a férjem védelméről?" szegezte anyám a kérdést az ügyvédnek. A jogásznak előbb tátva maradt a szája, majd rövid vita után vállat vont és hidegen válaszolt: "Kettőezer forint." Anyám szemrebbenés nélkül fizette ki neki az összeget, de kért tőle egy átvételi igazolást is cserébe. Azt már viszont nem merte leírni, hogy ezt az összeget azért kapta, hogy lemondjon Kopácsi Sándor védelméről, hanem apám és az én keresztnevemből fabrikált egy kitalált nevet. Az átvételi szelvény Sándor Judit névre kiállítva még mindig a birtokunkban van.


Apám védelmére ezután Dr. Bajor László önként vállalkozott. Dr. Bajor a Rákosi időben katonai ügyész volt, de a forradalom annyira megrázta, hogy a Kádár rendszerben nem volt hajlandó visszatérni régi pozíciójába. "Hátralevő éveimet ártatlanok védelmére akarom fordítani." felelte a hozzá intézett kérdésre. Nemcsak nem kért pénzt, de maga ajánlott fel anyagi segítséget a családnak. De apám életét nem egyedül kiváló ügyvédje fáradozásai mentették meg. Döntő fontosságúnak bizonyult az a tény, hogy a szovjet hatóságok elejtették a Maléter - Kopácsi per tervét, amit Szerov eredetileg március 15-ére tervezett, és a vádirat ismeretében biztos volt, hogy mindkettőjüket kivégzik. Apám ügyét most egy nagyobb szabású perhez, a Nagy Imre és társai peréhez csatolták. A Fő utcai börtön időközben magyar kézbe került, legalábbis ami az őrszemélyzetet illeti, mert az ellenforradalmároknak nyilvánított áldozatok perének előkészítését továbbra is egy szovjet ezredes, Sumilin irányította.
Már több mint egy éve volt apám egyedül a cellában, amikor ügyvédje meglátogatta az erre a célra berendezett szobában. Ekkora a börtönfalak ellenére is tudta már apám, hogy Nagy Imrét és társait bár a magyar hatóságok teljes büntetlenséget garantáltak nekik amikor ebben az ígéretükben bízva elhagyták a jugoszláv követséget, az oroszok elrabolták, majd Romániába szállították. Az újdonság az volt, hogy visszahozták őket Magyarországra. Apámat ezután a börtön harmadik emeletéről az ötödik emelet 512/a számú magánzárkába szállították. Itt lett szem- és fültanúja Losonczy Géza tragédiájának 1958. január vége felé, akinek az el mélye elborult és éhségsztrájkba kezdett. Sumilin ezredes szerint Losonczy Géza még egy zárt ajtók mögött lebonyolított perben sem volt "prezentálható".


Az első tárgyalásra 1958. február 6-án került sor, amit hamar félbeszakítottak, mert a vádlottak nem voltak hajlandók elismerni bűnösségüket. A vádirat felolvasása után a tárgyalást másnapra halasztották "bizonyítás kiegészítése" céljából. Időközben anyám életmentő akciót szervezett. Kopácsi nagyapámmal együtt Diósgyőrbe utazott, ahonnan értékes okmányokkal tért vissza, egy Kádár Jánoshoz intézett kérvénnyel, melyet a miskolci és diósgyőri régi párttagok írtak alá. Az apám életéért folyamodó aláírók együttesen cirka 750 évet töltöttek a munkásmozgalomban. A második tárgyalásra 1958. június 9-én került sor. A hangulat ekkorra már sok tekintetben megváltozott. A per vádlottjait napok óta hizlalták. Ebédjüket valamelyik étteremből hozatták, és egy gyanús színű és szagú folyadékot, mint kiderült, erős nyugtatót itattak meg velük. A főtárgyalás napján is megkapták a nyugtatót, de most azzal a fenyegetéssel, hogy aki ellenkezik, injekció formájában nyomják bele. A bíróság megjelenésekor erős fényszórók világították meg a termet.


A tárgyalást filmezték. Az ítéleteket 1958. június 15-én hirdették ki. A három halálos ítéletet a következő napon, 1958. június 16-án reggel hatkor, a Gyűjtőfogház udvarán hajtották végre. Nagy Imre és két társa holttestét a börtön temetőjében ásták el. Sírjukon nevek helyett csupán számok voltak. A hozzátartozók a holttesteket 1989-ig nem kapták meg. Hathéttel a kivégzések után, 1958 augusztusában apámat is elszállították a Gyűjtő Kisfogház részlegébe. Csaknem kétévi magánzárka után, 476-048-as rabszámmal, csíkos rabruhában vezették egy zárkába, ahol végre egy emberi lénnyel találkozott. Vásárhelyi Miklós újságíró volt a rabtárs, akivel három napig szinte megállás nélkül beszéltek. Szinte minden hajnalban hallották a kivégzésre hurcolt fiatalok búcsúkiáltását. Voltak napok, amikor hét-nyolc embert akasztottak. ÁVH-s fogva tartóik gondoskodtak arról, hogyha már nem sikerült apámat elpusztítaniuk, naponta élje végig az utolsó út minden gyötrelmét. 1959 májusában az úgynevezett Nagy Imre-csoportot a Váci Országos Börtönbe szállították.


A "Lordok Háza" a börtönön belül is egy közel háromméteres kőfallal körülvett zordon épület, ahová a tíz évtől életfogytig elítélteket különítették el. Itt egy szűk magánzárkát osztott meg két rabtársával, Bibó Istvánnal és Rácz Sándorral. Pár hónappal később a "Lordok Háza" lakóit is munkára osztották be. Apám a börtönkórházba került ruharaktárosnak. A nemzetközi PEN Club állandó nyomására 1960 áprilisában szabadon engedték az írókat. Alig csukódott be mögöttük a börtönkapu, elszabadult a pokol. Pár napra rá a politikai foglyok több mint hatvan százaléka éhségsztrájkba lépett. A sztrájk három napig tartott. Belügyi bizottság szállt ki, ideiglenes parancsnokságot neveztek ki, és az éhségsztrájk résztvevőit egy év összes kedvezmény elvonással sújtották, és valamennyijüket Sátoraljaújhelyre, egy különlegesen szigorított fegyelmi börtönben különítették el. Szerették volna apámat megtenni az éhségsztrájk fő szervezőjének, de erre semmi bizonyítékot nem tudtak fabrikálni.


Ezért más formában próbálták "hidegre tenni". Besúgás eredményeképpen, egy motozás alkalmával találtak a raktárban elrejtve húsz deka császárhúst. Éles eszükkel kiderítették, hogy ez nem a börtön konyhájáról származott. Az igazság az volt, hogy anyám megtalálta a rést a börtön falán, és az egyik őr révén rendszeresen leveleztünk, és néhanapján beküldhettünk egy-két jobb falatot. A lebukás után apámat bedobták egy jégveremszerű helyre nyári ruhában. Minden második nap kapott egy darab kenyeret és egy kancsó vizet. Három hét után, amikor már fizikailag teljesen legyengült, kitették "szenelni". Napi tíz órát megállás nélkül a Duna partján álló uszályból egy keskeny pallón a száz méterre levő széndomb tetejére kellett feltolni egy több mint száz kilós szenes talicskát. Erre a különleges elbánásra azzal szolgált rá, mert megtagadta a neki segítő őr nevének a kiadását. Három nap múlva apám megértette, hogy ha nem mászik ki gyorsan ebből a csapdából, biztos halál vár rá. Legyöngülve, ziháló tüdővel támolygott a keskeny, imbolygó pallón, egy elvetett lépés és a vízbe zuhan, amikor is percnyi tétovázás után agyonlövik "szökési kísérlet" miatt. Kihallgatást kért az új börtönparancsnoktól, akiről tudta, hogy nemcsak Auschwitzt túlélt zsidó, de több évet ült a Rajk perben is Vácott, és gyűlölte az akkor vele kegyetlenkedő őröket.


A kihallgatást tetőtől talpig való megmotozás és órákon keresztüli várakozás, a napon szemben a fallal, tarkóra helyezett kézzelelőzte meg. Apám ecsetelte a börtönparancsnoknak néhány tisztnek a börtönszabályzattal ellentétes kiskirályságát. A börtönparancsnok rögtön utasította a tisztet, hogy tartsa be a szabályzatot: a nehéz szenelési munkánál a csoportokat óránként kell váltani. Apámat, miután nem volt hajlandó elárulni az illegális ételcsomagot hozó őr nevét, a börtönszabályzat megszegéséért féléves összes kedvezmény elvonással büntette. 1960 szeptemberébe Apámat ismét visszaszállították a gyűjtőbe. A börtönszabályok ellenére, mint politikai foglyot a köztörvényesek közé lökték be. A volt főkapitányt a kemény köztörvényesek ellenségesen szemlélték. A csoportban volt a két Sziklai fivér is, akiket Apám fogott el 1952 végén, sorozatos fegyveres postarablásért. Annak ellenére, hogy a fegyver csak egy fából faragott replika volt, sikerült több helyen is kisebb összeget felvenni. A pénzzel a fivérek nyugatra akartak disszidálni. Rákosi a fiatalok elfogása után telefonon gratulált apámnak a sikeres akcióhoz, és közölte, a fiatalok a statárium alapján, rövid időn belül lógni fognak. Ez a gyors és kegyetlen intézkedési mód felháborította apámat, aki Házi Árpád belügyminisztert kérte fel, hogy lépjen fel a bűnözők fejének megmentése érdekében.


A Sziklai testvérek elkerülték a halálos ítéletet, és húsz év börtönbüntetést kaptak. A forradalom idején szabadultak. Azonnal nekivágtak a határnak, de azon kevesek közé tartoztak, akiket elfogtak és visszavittek a börtönbe. Most az egyik Sziklai testvér felismerte a volt főkapitányt, de a várt megtorlás helyett, Sziklai ezekkel a szavakkal vette védelmébe: "Nélküle Kopasz atyánk felkötetett volna az öcsémmel együtt." Ezen a karácsonyon, amikor Apám nem számíthatott sem csomagra sem levélre, az ágyát a "vagányok" ajándéka: kolbász és sütemény borította. A politikai foglyok nem kaptak újságot, nem hallgattak rádiót, mint a nyugati börtönökben. Ez a hír éhség teremtette meg az első házi gyártmányú rádiókat. A rab mérnökök miniatürizáltak, a végső példánya ezek a készülékek a Kinintabletta méretének feleltek meg. Egyről sem hiányzott hangerő- és hangszínszabályzó sem. Ezeket "hipis" estén le lehetett nyelni, és működőképességüket a rabok gyomrát elhagyva is megőrizték. 1962 végén már csak akkor volt zárka rádió nélkül, ha azt besúgás miatt elkobozták.


A rádiókészülék és a "fekete levél" útján kapták meg az első híreket a készülő újabb amnesztiáról. Tárgyalás folyt a magyar kormány és a nyugati hatalmak között: a nyugatiak leveszik a "magyar kérdést" az ENSZ napirendjéről, ha ennek fejében Kádárék kiengedik a politikai foglyokat. Ezután U Thant ENSZ-főtitkár ellátogat Magyarországra. Apám 1963. március 25-én, csaknem hétévi fogság után lépte át a börtönkaput. A szabadulók első csoportjával engedték ki "humán" meggondolásból, hogy részt vehessen édesapja temetésén, akinek szíve pár órával apám szabadulása előtt szűnt meg dobogni. Négy szívrohamon ment keresztül 1956 óta. Apám fogsága alatt egy beszélőn volt csupán.


Ezt a beszélőt a hírhedten kegyetlen Fazekas százados már az első percben megszakította. Akkor találkoztak utoljára. 1963. A szabadulás után a pártközpont szerint Apámnak továbbra is vezekelnie kellett bűneiért. A munkásosztály soraiba kell mennie, és munkásként kell vezekelnie. Pár héten belül, mint vasesztergályos helyezkedett el a Telefongyárban. A munkatársak segítségével hamar belejött az új normába. Másfél évet dolgozott ebben az üzemben. Itt jött rá arra is, hogy besúgókkal van körülvéve. Egy volt váci rab volt a kezdet, aki először a munkával kapcsolatban kérte apám segítségét. Majd egy börtönbeli besúgás körülményeiről kezdte faggatni. Pár napon belül idézést kapott a Fő utcába, ahová Anyám és Nagyanyám kísérték el. Itt közölték Apámmal, hogy megszegte a titoktartási fogadalmat, mivel börtönidőszakra vonatkozó adatokat fecsegett el. Meg kellett ígérnie, hogy a jövőben megtartja az államtitkokat. Apám habozás nélkül visszautasította a papír aláírását.


Nem csupán azért, mert a hároméves felfüggesztés érvényben volt, de államtitok megsértéséért újabb éveket sózhattak volna a nyakába. A papírra végül azt írta, hogy: "Nem szegtem meg a titoktartás törvényét és a jövőben is megtartom e szabályt". Másnap a besúgó már nem jelent meg a munkahelyen. 1964 elején Apám egyik gyerekkori barátja keresett fel minket, aki 1956-ban Kanadába disszidált. Montrealban telepedett le, és jómódú cipőkereskedő lett belőle. A forradalom óta ez volt az első alkalom, hogy visszamert térni Budapestre. Felajánlotta Apámnak segítségét, aki csak azt kérte tőle, hogy nekem segítsen nyugatra jutnom. Nem volt előtte titok, hogy bebörtönzése óta hivatalos diszkrimináció tárgya voltam. Kétéves hercehurca után 1965. december 11-én hagytam el az országot. Egyikünk sem tudta, hogy viszontlátjuk e egymást valaha. 1969-ben kapott engedélyt, hogy befejezhesse a forradalom miatt abbamaradt jogi tanulmányait. Amit "Summa cum laude" fokozattal végzett és 1969. december 6-án avatták jogi doktorrá. De ez sem változtatott apám helyzetén. Még egy kisvállalat jogtanácsosi pozícióját sem tölthette be, dolgozhatott tovább tisztviselőként munkásbérért Solymáron, besúgóktól körülvéve.


1970 májusában mentem férjhez Torontóban, és 1972 márciusában megszületett Laci fiam. Anyu kijött az unoka érkezésére. Három hónapot töltött velünk, megint csak kettészakadva, mert Aput nem engedték ki vele. 1973 tavaszán nagy lépésre szántam el magam. Egyéves kisfiammal tértem vissza látogatóba, mintegy csalogatóul. Nem tudtam, hogy időzítésem életmentő lehet. Apámat a szívtrombózis határán találtam. Egy hosszabb kirándulás során mesélte el újabb kálváriáját. A lehallgatók miatt a lakásukban ugyanis nem lehetett fontos dolgokról beszélni. Amikor apám 1963 tavaszán általános amnesztiával szabadult, ez csupán egy feltételes szabadlábra helyezés volt. Ez azt jelentette, hogy a következő tíz éven át nem gyakorolhatta állampolgári jogait: nem foglalhatott el képességeinek megfelelő állást a megfelelő fizetéssel együtt; nem kaphatott útlevelet; nem szavazhatott; és bárki feljelentésére visszaesőként szabadságát is elveszíthette volna. A törvények szerint tíz év leteltével joga volt megkérvényeznie a meglevő hátrányok törlését, ami egyúttal azt is jelentette volna, hogy háromévenként módja lett volna meglátogatni minket Kanadában.


Megérkezésem előtt kezdte apám összegyűjteni a szükséges dokumentumokat. Első lépésként szüksége volt egy papírra a munkahelyéről, ami elismeri, hogy az elmúlt tíz év alatt azonos helyen dolgozott. Ez egy olyan dokumentum volt, aminek kiadását a törvények szerint egyetlen munkahely sem tagadhat meg egy munkástól. Ezt az egyszerű igazolást is megtagadták tőle. A személyzetis nő apám kérdésére csak annyit válaszolt: "Kopácsi, én is tökéletesen tisztában vagyok a törvényekkel. De vegye tudomásul, nekem, egy ellenforradalmárnak semmit sem kell kiadnom!" Felfoghatatlan volt, hogy miért éppen apám nem kaphat ilyen igazolást, amikor a többi börtönviselt társa már képességeinek megfelelő állásba került, és rendszeresen utazhatott külföldre, tarthatott előadásokat odakint. Vajon mi lehet az oka a megkülönböztetett bánásmódnak? A titkosrendőrség óhajtotta őt életfogytiglan büntetni, vagy ami még rémesebbnek tűnt, az oroszok tartották tartalékban? Mert a politikai realitások szerint apámnak a szerepét a felkelés során többféleképpen is lehetett értelmezni.


Mint a párt legfelső vezetésének egykori tagja, és mint a miniszterelnök mártíromságának egyik életben maradt tanúja, olyan személynek számított, akinek szolgálataira Moszkva egy adott válságos helyzetben esetleg igényt tarthat. Ami annyit jelentett, hogy ha Moszkva úgy akarta volna, az ország legelső funkcióinak egyikébe is kerülhetett volna. Ez a lehetőség viszont iszonyú rettegéssel töltötte el Apámat. Ennél szörnyűbb sorsot nem tudott volna magának elképzelni. "Inkább öngyilkos leszek, minthogy aláírjam barátaim halálos ítéletét, amit efféle pozícióban általában elvárnak az elvtársak", mondta határozottan. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy ha kell, a két kezemmel fogom kikaparni a szüleimet ebből a rémséges állapotból. Életmentésről volt szó, hiszen ilyen körülmények között egykönnyen apám is nagyapám sorsára juthat. 1973 végén Szolzsenyitsinnek kitették a szűrét a Szovjetunióból a nemzetközi sajtóban megjelent nyilatkozatai miatt.


Ez adta az ötletet Apám kimentésének a módjára is. Legtöbben egy a millióhoz adtak esélyt az elképzeléshez. Elvégre Szolzsenyitsin csupán egy író, míg apám katona és politikus volt: egyik túlélője a titkos Nagy Imre pernek. Abban az időben akadékoskodó magas rangú tiszteket, disszidenseket általában idegosztályon helyeztek örök nyugalomra a Szovjetunióban. De én Szolzsenyitsin kirúgását biztatójelnek tekintettem, no meg elképzelhetetlen volt számomra, hogy ne próbálkozzak. Tavaszi látogatásom után biztosra vehettem, hogy idő kérdése csupán a titkos rendőrség mindent el fog követni, hogy apámat eltegye láb alól. Persze tudtam, hogy akármit is próbálnék, szüleim belegyezését és teljes közreműködését kell előbb megnyernem. 1974 elején írtam meg a csalogató levelet, amiben közöltem szüleimmel, hogy szeptember elején kétgyermekes családanya leszek, és szeretném már az energiámat a jövő generáció nyugodt nevelésére fordítani, ahelyett, hogy az ő sorsuk miatt kelljen örökké aggódnom. Szeretném, ha minden követ megmozgatnának annak érdekében, hogy idejük hátralevő részét családjukkal együtt, biztonságos körülmények között, a közelemben töltsék. A levélre a válasz telefonon keresztül jött: Indítsd el a bevándorlási kérelmet.
Arra fel voltunk készülve, hogy a magyar hatóságok megnehezítik dolgunkat. Arra viszont nem, hogy a kanadaiak is nehézséget gördítenek utunkba. A bevándorlási hivatalnál családegyesítés esetében a bevándorlási vízum körülbelül hat hetet vesz igénybe. De miután szüleim aránylag még fiatalok, munkaképesek, sőt apámat fémipari technikumi végzettsége szerszámkészítésre is képesítette, a bevándorlási előírásoknak, az akkori pontszámok szerint magasan megfelelt. 1974. június 14-én hívták be szüleimet a kanadai követségre, egy rutinbeszélgetésre. Mint kiderült, a kérdések többsége szüleim politikai múltjára összpontosult. Szüleim válasza az volt, hogy akkor már több mint 18 éve teljesen politikai életet élnek, és egyetlen vágyuk, hogy mint a legtermészetesebb jog, a család ismét együtt lehessen. Amikor azt kérdezték, hogy miért csak akkor döntöttek a kivándorlás mellett, Apám válasza az volt, hogy hosszas vívódás előzte meg a döntését, mert úgy gondolta, hogy a tíz év politikai jogvesztés leteltével törlik a meglevő hátrányokat és egyenlő eséllyel, illetve teljes jogú állampolgárként dönt a további jövőjükről. De az én levelem adta a meg a döntéshez az utolsó lökést.


Elvégre köztünk nem egy szokványos szülő és gyermeki kapcsolat van, ha nem egy mély baráti, emberi kapcsolat is. Arra a kérdésre, hogy tudnának e új életet kezdeni, apám bátran kijelentette, hogy biztonsággal, mert a pionírélet, a szerető család együttléte csak megfiatalítja az embert. Nem fél a fizikai munkától sem, hiszen 20 év után is, normát teljesítve, precíz szerszámokat tudott készíteni. Anyám rossz érzésekkel távozott a kanadai követségről. Meg volt róla győződve, hogy húzni, halasztani fogják az időt a döntésről. Anyám pesszimizmusának komoly okai voltak. A követségen tett látogatás után következő napon, apám elvesztette az állását. Azzal vádolták, hogy megszegte a Munka Törvénykönyvének előírásait, és azonnali hatállyal elbocsátották. Egyúttal a titkos rendőrség kiürítette a velük szemközti ház egyik emeleti lakását, és behúzott függönyök mögött figyelték szüleim minden lépését. Esti sétáikra is elkísérték őket, két alkalommal pedig egy teherautó a járda szélére kifeszített láncot áttörve apámat majdnem elgázolta. Anyám gyors reflexe nélkül bizony otthagyta volna a fogát. Miután nem lehetett tudni, hogy a két egymás utáni incidens csak a véletlen játéka volt e vagy gyilkossági kísérlet, szüleim úgy határoztak, hogy apám csak akkor teszi ki a lábát a lakásból, ha okvetlenül szükséges.


A vízumkérelem beadása után két hónappal érdeklődésünkre egy alkalommal azt válaszolták, hogy a vízumkérelmünket nem találják. Minden nyom nélkül eltűnt. Lányom születése után alig három héttel Zágon Zoli rabbival elindultunk kocsival Ottawába. A bevándorlási minisztériumban az ügyvivő közölte velünk, hogy szüleim bevándorlási vízumkérelmét elutasították, miután kérelmünkben elhallgattuk apám politikai múltját. Amikor Zágon rabbi részletesen ecsetelte szüleim pillanatnyi helyzetét, az ügyvivő csak annyit ígért, hogy tájékoztatni fogja a minisztert. A döntés az ő kezében van. Anyám közben a sorozatos inzultusok hatására kapott egy (szerencsére enyhe lefolyású) agytrombózist: teljes pihenést és kikapcsolódást javasolt neki az orvos. Táppénze még a lakbér kifizetésére sem volt elég. Naponta telefonáltam haza, ellenőrizve, hogy szüleim szabadlábon vannak és élnek. És naponta zaklattam telefonon a bevándorlási miniszter helyettesét is a válaszért. November végén a sajtóhoz fordultunk segítségért. A kanadai kormány a bevándorlási törvények módosítását javasolta, és az egyik kanadai televíziós társaság (CBC) új interjúsorozatot indított olyan egyénekkel, akiknek a sorsát az új törvény érintette. Miután a rendelet különös gondot fordított a családegyesítésre, úgy döntöttünk Péterrel, hogy ez a mi programunk. A programot levezető riportert érdekelte a történetünk, és másnap reggel felvonult a stábbal. De mielőtt hozzáfogott volna az interjúhoz, felhívta telefonon Ottawában a bevándorlási miniszterhelyettest.


Ez a hívás pár órán belül eredményre vezetett, telefonon közölték velünk, hogy ugyan a sajtónak semmi köze a dologhoz, de szüleimnek táviratilag küldik a bevándorlási vízumot. A hadjárat sikerrel végződött, de a háborúnak még korántsem volt vége. A kanadai vízum nélkül ugyanis nem lehetett beadni a kivándorló útlevelet. A vízumot az orvosi vizsgálatok után kaphatták kézhez szüleim és ezek az igazolások csak hat hónapig voltak érvényesek. A magyar törvények értelmében a beadott útlevélkérelemre hat héten belül választ kellett kapniuk. A kérelmet szüleim 1974. november 26-án adták be. December végén izgatott telefonhívás érkezett. Kivándorlási kérelmüket elutasították, de ugyanakkor elismerték, hogy megsértették apám jogait, és felajánlották: végzettségének megfelelő állást kaphat. Elcsukló hangon üvöltöttem a kagylóba: "Hát ti hisztek ezeknek a gazembereknek?
Milyen állás kárpótolhatja a családot, az unokákat? Engem nem érdekel a magyar népi demokrácia érdeke!" Ezt a telefonhívást legalább háromszor szakították meg. Én mindannyiszor visszahívtam szüleimet, akik végül megértették, én nem vagyok hajlandó feladni a harcot. Apám megkönnyebbülve sóhajtott föl és mondta, "Hallom minden szavadat! Szabad kezet kapsz!" 1975. január 15-én Kádár Jánosnak írtam egy levelet, amiben egy a szüleiért nagyon aggódó gyermek kéri a tisztelt főtitkár úr segítségét a család egyesítéséhez. Hetek múlva az ottawai magyar nagykövet hívott személyesen telefonon. Hideg hivatalossággal közölte velem, hogy sajnálattal kell tolmácsolnia, a főtitkár úrnak nem áll módjában szüleimmel kapcsolatos kérelmemet teljesítenie, ez ugyanis sértené a Magyar Népköztársaság érdekeit és reméli, méltó belátással leszek, és nem fogom ezt az ügyet továbbra is feleslegesen forszírozni. Aztán még fenyegetően azt is megkérdezte, hogy ugye megértjük egymást.


Nem értettem meg. Ezt a telefonhívást követően Péter a parlamenti képviselőnkkel vette fel a kapcsolatot, aki megígérte, nyomást fog gyakorolni ügyünkben. Szüleim egészségi állapota egyre romlott. Félő volt, hogy ez a hosszú tortúra valóban az életükbe kerül. Pánikomban a Nemzetközi Vöröskereszt kanadai szervezetéhez fordultam. Naponta zaklattam hívásaimmal Egri és Faludy Gyurka barátaimat, akik fáradhatatlanul írtak leveleket és telefonáltak Washingtonba, Londonba, Rómába, Münchenbe: A Szabad Európát, Amerika Hangját, a nyugati világ kommunista és szociáldemokrata pártjait értesíteni a Kopácsi család sorsáról. Időzítésünk szerencsés volt.

Amint 1975 tavaszán, Budapesten az akácfák virágba borultak, a nyugati világban divatba jött emberi jogokról beszélni. Az európai nemzetek keleten és nyugaton lázas izgalommal készültek a Helsinkiben megtartandó emberi jogokat tárgyalandó konferenciára. Ezen a konferencián lett volna aláírandó az egyének és gondolatok szabad áradása. 1975. június első hetében a Szabad Európa Rádió Reflektor című műsorában Gallicus (Mikes Imre) foglalkozott a Kopácsi üggyel: Igen rossz előjel a helsinki konferenciához. A magyar hatóságok reagálása gyors volt. "Sürgős" jelzéssel idézést kaptak az útlevélosztályra. Az ügyintéző ridegen közölte velük, hogy konzuli útlevelet nem érdemeltek, helyette egy kiutasítási végzést kaptak. Ha óhajtják, lemondhatnak a magyar állampolgárságukról is.


Mindketten egyszerre válaszoltak: Önként nem mondunk le. Szüleimet 1975. június 20-án este hatkor öleltem magamhoz a torontói repülőtéren. Szüleim három héttel megérkezésük után saját lakásba költöztek. A berendezést barátok, rokonok adták össze. Egy természetes gesztus minden újonnan érkezett felé. Édesapám a féléves angol nyelviskola megkezdése előtt egy régi családi barát, Winter Jenő vendéglőjében, mint kisegítő és felszolgáló kap állást. Az angol nyelviskola elvégzése után a helyi református lelkész, Seress Ödön segítségével a Commodore LTD gyárban ideiglenesen, mint takarító dolgozik. A szerszámkészítői állás is kilátásba lett helyezve, de az nem futott be. Egy gazdasági regresszió miatt pár hónapon belül a munkások nagy részét elbocsátották, a takarítói beosztás volt az egyetlen, amit nem fenyegetett az elbocsátás réme. Időközben édesanyám is elhelyezkedett a város központjában, egy magyar gyógyszertárban. Apám egy éven belül megpályázta az Ontario tartományi villamos műveknél (Ontario Hydro) egy megüresedett takarítói állást, amit meg is kapott, mert neki volt a legtöbb gyakorlata ezen a területen a pályázók közül. Időközben megszerezte az autóvezetői jogosítványát, és megvette élete első használt autóját is. Az első álláskeresési kísérletekből hamar megtanulta, hogy Amerikában csak amerikai módon lehet élni, és egy valamire való munka előfeltétele a gépkocsi. A következő év karácsonyát már nagyanyám is velünk töltötte.


Nagy akaraterővel, egy lábtörést még alig kiheverve, kétségekkel telve érkezett. A 80. évhez közeledve még mindig nem értette, hogy miért kellett fiának egy távoli kontinensre szakadnia. Hogy fog beilleszkedni 50 év felett? Három hónap múlva megnyugodva ment haza. A következő évben hirtelen meghalt, a temetésén nem lehettünk jelen. Szüleim az első három évben amíg meg nem szerezték a kanadai állampolgárságot, nyári szabadságukat Kanada, elsősorban Ontario tartomány felfedezésére fordították. Utána, kanadai útlevéllel a kezükben nekiindultak világot látni. Florida, New York, Mexico, Hawaii, California, Venezuela, Párizs, München. Mindez két kis fizetésből, anyám híres spórolása árán. De amíg a felszínen minden rendben, apámnak az éjszakáit még mindig rémálmok töltik meg.


A menetrend már ismerős, apám először szűkölni kezd, mint egy üldözött eb, aztán karjaival csapkodni, és végül üvöltve ledobja magát az ágyról. Mindenesetben kivégzési komédiáját éli át újra meg újra. A múltból nem olyan egyszerű kilépni. Megnyugtatom, ez a menekültek visszatérő álma, hogy honvágyában visszatér szülőhazájába, ahol várja a titkosrendőrség, rögtön letartóztatják és elviszik kivégezni. Szerintem egyetlen módon orvosolható; írja meg emlékeit. Hónapokat tölt munka után írással, az első nyers kézirat közel ezer gépelt oldal. De az utolsó pont után megszűnnek a rémálmok is. A kéziratot Párizsba küldi, Mérai Tibor néhány részletet franciára fordít, és elviszi a kiadójához. Pár héten belül megjön a szerződés. Így indul útjának apu könyve, "a Munkásosztály Nevében" címmel először francia nyelven, amit követ a három német kiadás, majd az olasz, a finn, a holland, a japán, aztán három külön kiadásban angolul, Kanadában, az USA-ban és Angliában. A cím az ítélethirdetésre utal, amikor Apámat a munkásosztály nevében" életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. Utoljára 1989-ben a bővített kiadásban a magyar nyelvű "Életfogytiglan" címmel az Irodalmi Újság sorozatában, Párizsban jelenik meg.


A könyv kétségtelenül erkölcsi siker, anyagilag azonban nem sokat hozott a konyhára. Miután minden kiadás elsőnek számított, ezen csak a kiadók és nem az író keresett.) Közben több helyre is meghívják hivatalos előadást tartani az 56-os magyar forradalomról és a Nagy Imre perről. Előadását az USA, New Brunswicki tartományában levő Ruthgers University College történelem szakával együtt a Magyar Öregdiák Szövetség, Bessenyei György Köre 1979-ben könyvformában jelenteti meg. Előadására a Tanúk Korukról előadás sorozatában, 1979. október 20-án került sor. 1980-ban meghívott vendég és előadó volt az Ohio tartományban, Columbus városa közelébe fekvő Lake Hopon minden év augusztus utolsó hetében megtartott anyanyelvi konferencián. Volt előadása Chicagóban és a torontói York Egyetemen is.


Apám 1987-ben ment nyugdíjba. 1989-ben szüleivel együtt megkapja a Yad Vashem szervezettől a "Világ Jámbora" címmel való kitüntetést, amit olyan nem zsidó egyének kapnak, akik saját és családjuk élete és szabadságuk kockáztatása árán is zsidó származású üldözötteket mentettek meg a II. világháború alatt. A Yad Vasem egyúttal engedélyt adott arra is, hogy nagyszüleim és apám nevében egy fát ültessenek Jeruzsálemben, az Emlékezés hegyén. Szüleim saját pénzükön utaztak Izraelbe 1989 tavaszán, hogy ezt a fát saját kezűleg ültessék el. A kitüntetést 1989. május 1-én Torontóban vette át. Száműzetésük óta szüleim 1989 június elején tértek vissza először Magyarországra. A repülőtéren több mint 50 bajtárs és barát várta őket. Nagy Imre hozzátartozóinak felkérésére 1989. június 16-án a temetőben Apám és Mérai Tibor búcsúztatták Nagy Imrét.


A temetés után két héttel szüleim visszajöttek Torontóba. 1990-ben az első választások után visszatértek Budapestre. A második választások után szüleim teljes rehabilitációban részesültek. Bár a Nagy Imre per rehabilitációs pere precedensértékű volt, amiben a bíróság megszavazta Neki a kiesett évek utáni anyagi kártérítést is, de Apám a rehabilitációs tárgyaláson megszavazott neki járó kártérítést nem vette fel, mert nem akart különb eljárásban részesülni, mint az átlag 56-os bajtársai. Így Ő is csak a letöltött börtönévek után járó kárpótlási jegyet kapta. Apám visszakapta rendfokozatát, és rövidesen előléptették vezérőrnaggyá is. Miután 1975-ös előmenetelükkor tanácsi lakásukat leadták, most újonnan utaltak ki nekik egy másik lakást Óbudán, egy új lakótelepen.
Lerendezték nyugdíjukat is; teljes jogú állampolgárok lettek. Ekkor döntöttek úgy, hogy az év felét Budapesten, a másik felét Torontóban fogják tölteni. Egyetlen pártba sem lépett be, minden politikai pártban volt barátja, no meg amúgy sem óhajtott a politikai életben részt venni. Inkább tapasztalatait osztotta meg: bajtársainak rehabilitációjában segített. Szakmai vonalon a belügyminiszter felkérésére részt vett a Polgárőrség megalapításában, majd a Szomszédok Egymásért Mozgalom (SZEM) megalapításában tevékenykedett. Elnöke volt az Országos Közbiztonsági és Bűnmegelőzési Közalapítványnak. 1990 és 1992 között a Történelmi Igazságtétel Bizottsága katonai szekciójának alelnöke, 1992-től a Nagy Imre Társaság alelnöke, 1991 és 1997 között az Országos Polgárőrszövetség elnökeként tevékenykedett. Komoly szerepe volt a Vértanúk terén álló Nagy Imre szobor létrehozásában is.


De tudatosan kerülte a politikát és a neki járó jogos tiszteletdíjakat sem vette fel. Munkássága elismeréseként számos kitüntetésben és díjban részesült. 1991-ben szüleim mindketten megkapják az 1956-os Emlékérmet. 1992-ben Apám megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét. Budapestért Díjban 1993-ban részesült, Demény Pál Emlékérmet kapott 1996-ban, és ugyanebben az évben a főváros III. Kerület Díszpolgárává választották. 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (katonai tagozata) kitüntetését vehette át. Több külföldi 56-os társaság is kitüntetésbe részesítette. 2000 tavaszán felvetettem szüleimnek, hogy az évek telnek, és egyikünk sem fiatalodik. Mi lesz, ha akármelyikük beteg lesz, és segítségre szorul? Érthető, hogy egyetlen gyermekként az első géppel repülők Pestre. De hát akkor a család megint csak kettészakad.
Apám megölelt, és azt mondta: "Gyermekem, szégyellem magam, erre nekem kellett volna gondolnom. A probléma az, hogy mit csináljunk a pesti lakással, ha végleg visszajövünk. Szerettünk volna valamit hagyni Neked örökségbe is. Én meg azt szeretném, ha eladnátok a lakást és a pénzt, amit belőle kaptok, itt, a közelemben költenétek magatokra." Szüleim 2000 őszén adták el a pesti lakást, és költöztek vissza Torontóba. Nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött évünk, de valahogy mégiscsak éreztük, mert annyi emléket zsúfoltunk bele, amennyit csak lehetett. Voltak születésnapok, húsvét, házassági évfordulók és karácsony. És voltak szebbnél szebb helyen kirándulások és nyaralás Manitulin Szigetén, eredeti Indián területen. Éva lányom még bemutatta új udvarlóját, aztán elutazott Costa Ricába tanulmányútra. Mi 2001. március 1-én mentünk utána egy hétre. Megérkezésünk után még telefonon beszéltünk szüleimmel, Apám mindenre kíváncsi volt és azon gondolkodott, hogy esetleg Ők is lejönnek, amíg Éva ott tartózkodik. Boldogan aludtunk el azzal a tudattal, hogy pár nap múlva találkozunk. Hajnalban a telefon csörgése keltett fel minket a hotelszobában.


Éva vette fel, egy darabig hallgatott, majd felénk fordulva mondta: "Papa az éjjel meghalt." A kérdés csupán az volt, hogy most hányat temetünk? Aput, anyut és engemet? Sorsunk annyira egybeforrt, hogy lehetetlen volt elképzelni egymás nélkül az életet. Szokás szerint megint Anyu volt az erősebb. "Neked családod van, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy boldog legyél. Most már értük élj." Sürgősen átcseréltük a jegyeket, és az első géppel jöttünk vissza.Előtte felmentünk a hegyekbe Éva csomagjáért.


Úttalan utakon, vízmosásokon, a felhők fölött, sziklák között vitt az út. Az egyiken egy sólyom ült. Megvárta, amíg odaérünk, aztán felemelkedett, és mielőtt tovaszállt, három kört tett meg felettünk. Apám egyik beceneve Sólyomszem volt. Én tudtam, hogy így búcsúzott el tőlünk.


Anyu megvárt a hamvasztással. Apámat utoljára a ravatalozóban, egy egyszerű fakoporsóban láttam viszont. Arca sima volt, mintha aludna. Megsimogattam a fejét, és megcsókoltam drága arcát. Köszönöm, hogy Apám, Barátom, és példaképem voltál, vagy és leszel, amíg élek. Hamvai torontói lakásukban van elhelyezve. Ahányszor meglátogatjuk, hozzájuk megyünk, megsimogatjuk az urnát.


Itt van közöttünk.


2002. Toronto.
Judith Kopácsi

-