Dr. Kopácsi Sándor

Kezdőlap
Irodalom
Életrajz
Emlékezések
In Memorian
Baráti Kör

nyugalmazot rendőr altábornagy
1956. Budapest rendőrfőkapitánya
a Nemzetőrség helyettes parancsnoka

1922 - 2001

Geszti László Budapest

Az a gyerekkori barát, aki az utolsó napig "Sándor" barátja maradt.
Legrégebbi emlékeim körülbelül ötéves korunkra nyúlnak vissza: a Sajóra jártunk szüleinkkel fürdeni. Sándor az úszáshoz nagyon vonzódott, későbbi időkben is nagyon szeretett úszni. Ő azonban hamar önállósította magát szüleitől, nekünk szőlőnk volt Miskolcon, ott már csak Sándor nélkül látogattak meg minket a szülei. Emlékezetem szerint talán 14 éves volt, amikor megdobálták a helyi nyilas pártházat, ahonnét fegyverrel kilőttek, és a lövedék átszaladt Sándor combján. És úgy 16 éves lehetett, amikor belépett a Szociáldemokrata Pártba. A Felszabadulás után a könyvében pontosan meg voltak a beragasztott tagsági bélyegek. Már srác korában szerette a fegyvert, szerzett valahol egy pisztolyt, és próba gyanánt le akart lőni egy macskát, ami padlásukon gyakran hancúrozott, de a vadászat szerencsére nem sikerült. A háború alatt már tudatos és elszánt antifasiszta volt: egy május elsején a Vasgyárban, ahol dolgozott, éjjel egy magas épület homlokfalára míniummal felírta a jól ismert jelmondatot: "Világ proletárjai egyesüljetek!". Még a német megszállás alatt egyszer elvágta a Vasgyárral összekötő villanyvezetéket. Nyilván mindkét esetben voltak segítői, de oly régen volt, hogy azokra év szerint már nem emlékszem. Élete egyetlen szerelmével, Ibolyával korán, fiatalon összejöttek, előtte nem is udvarolt másnak. Ha tehették kirándulgattak, sétáltak, és gyakran moziba is jártak, Sándor és Ibolya nagyon szerettek olvasni. Sándor nagyon jó humorú volt, valószínű édesapjától örökölte, aki szintén tele volt sok tréfás szólással. A háború után már nem ment vissza a Diósgyőri Vasgyárba, hanem mint fegyveres ellenálló, a diósgyőri partizáncsoport tagjaként a rendőrséghez jelentkezett. Rendfokozata alhadnagy lett, ebből a rendfokozatból Budapestre kerülése után százados, majd egyenesen alezredes, Budapest főkapitányaként pedig ezredes lett. Az '56-os események elválasztották családjától és barátaitól, de az idő begyógyította a sebeket. Igazolta Sándor hitvallását, és elégtételt szolgáltatott neki a történelem. Ahogy a rendszerváltás előtt, utána sem felejtette el gyerekkori barátait, alig több mint egy éve fájó szívvel búcsúztunk el egymástól, amikor visszatelepült a családjához Kanadába.

* * * * *

Drága Sanyi bácsi!

Túlzottan elkényeztettél minket, túlzottan hozzászoktattál ahhoz, hogy mindig számíthatunk Rád. Lassan már egy éve, hogy nem bírjuk megszokni távollétedet, főleg így, hogy köszönés nélkül mentél el. Innen már tudom, hogy a Sors annál kegyesebb ajándékkal nem boldogíthatott volna, mint, hogy családias közelségbe hozta családjainkat. Soha nem gondoltam volna, hogy csak így mondhatom el: amit körülötted láttam, milliók számára csak vágyálom. Az a szeretet ami a családon belül megnyilvánult, és ebből micsoda igyekezettel próbáltál meg átmenteni mindent egy "Társadalom számára" sokkal több, mint emberléptékű, példamutató ÉLET.
Azért sokkal több, mert amit Te elképzeltél, az a JÖVŐ. Pedig nem voltál utópista, mindig a reális valóságos jelenre alapoztál mindent. Azt hiszem, ez volt az egyik igazi nagyságod. A különböző szintű társadalmi berendezkedésben elhelyezkedő emberek békés, biztonságban egymás mellett éléséről - mint társadalmi programról - úgy tudtál beszélni mindenki előtt, hogy akik hallottak, számukra szinte természetes volt a gondolataiddal való azonosulás. Úgy tanítottál mindig, hogy az soha nem lecke vagy feladat volt, hanem jóízű, és a Rád jellemző, sok humorral átszőtt beszélgetés.
A legnagyobbaktól még keveset tanulni is dicsőség. Talán nem vetsz követ rám fentről, de úgy érzem, amit csak tudtál, minden gondolatodat igyekeztél átadni nekem, - és még lett volna... Több ez mint megtisztelő. Legfőképpen azért, mert - bár "egyenesben nem beszélgettünk róla soha" - de a közeli, családias kapcsolatunknak köszönhetően úgy éreztük: a Te elképzeléseid megvalósításához én gondolatilag megfelelően közel állok, és van hozzá energiám. Büszke vagyok, hogy mindezt leírhattam, és Te tudod jól, hogy mi az, ami hiányzik ebből. Emlékeimben ölellek, soha el nem felejtlek:

Tisztelettel: Kovacsevics András elnök
Fővárosi Szomszédok Egymásért
Polgárőr Egyesületek Szövetsége

* * * * *

Őszinte örömmel hallom, hogy Sándor barátom életéről egy Internetes oldal megjelenik. Az igazság az, hogy a magam élete Sándor életével valójában már a börtönbüntetésem után érintkezett. Egymáshoz igazán közel kanadai száműzetése idején kerültünk. Sosem fogom elfelejteni a kanadai otthonában töltött időt, mikor is életünk közös eseményeit - egymás számára mindaddig ismeretlen élményeit - oszthattuk meg egymással. Magától értetődik, hogy hazaköltözésük után Budapesten is ébren tartottuk a barátságunkat.
1956 rendőrkapitányaként kifejtett munkájáról természetesen tudtam és tudok. Amit mondani szeretnék, hogy mind őt, mint a munkáját nagyon sokra becsülöm. Elvesztése a magam életét is szegényebbé tette, hiszen személyében jó barátot veszítettem el. Anekdotát aligha tudnék mondani, egyrészt együttléteinknek semmiféle anekdotikus jellege nem volt, beszélgetéseink légköre pedig oly mértékben volt meleg és meghitt, hogy aligha tudnám néhány szóban összefoglalni. Nagyon jólesik, hogy Sándor emlékét ily módon is megörökítik.


Meleg barátsággal:
Göncz Árpád,
a Magyar Köztársaság volt elnöke.

* * * * *

Emlékezésem Kopácsi Sándorra:

Közel 50 éve ismertem meg Sándort. 1953-tól voltam beosztottja az Országos Rendőrkapitányságon, később, amikor Budapest rendőrfőkapitányává nevezték ki, ritkábban találkoztunk. Az emigrációból történt hazatérése után,1998-tól egészen Kanadába való visszautazásáig, mint az Országos Közbiztonsági és Bűnmegelőzési Közalapítvány elnökével rendszeres munkakapcsolatban voltam. A fél évszázados, hosszú, kényszerű szünetekkel megszakított kapcsolatunk során olyan emberként ismertem meg, aki
- élete céljának a közösség, embertársai szolgálatát tekinti,
- megérti, átérzi környezete gondját, baját,
- messzemenően tiszteletben tartja embertársai érzéseit,
- jó kedélyével, életvidámságával minden helyzetben képes volt magát környezetével megszerettetni.
Sokat tanultunk tőle, szakmai tudása és emberi értékei munkánkban ma is segítségünkre vannak.

Katona Géza
A Biztonságos Magyarországért Közalapítvány
alelnöke

* * * * *

Kopácsi Sándor, a mi Sándorunk feledhetetlen barátként él az emlékezetünkben. Kapcsolatunk a forradalom nagyszerű napjaitól - a kényszerű távolságokat leszámítva, amikor vagy a börtön, vagy az emigrációja választott el fizikailag bennünket - mindenkor töretlen volt.
Már 1989-es hazaérkezése első pillanatában, a repülőtéren örömmel ölelhettük Őt újra át, s attól kezdve mindennapos érintkezésben voltunk. Magánéletünkben és közéleti feladatokban egyaránt, személyében a Nagy Imre ügy egyik legkiválóbb harcosát ismerhette meg a könyvei alapján a világi és a hazai közvélemény. Mondhatni, a halála pillanatáig nem szűnt meg, hogy valami emlékezeteset tegyen példaképe Nagy Imre, mártír miniszterelnök hagyatékának szolgálatára.
Kiemelkedő szerepe volt - bár a sok érdemes tett között nehéz különbséget tenni - a budapesti Vértanúk terén álló Nagy Imre szobor létrehozásában.
A Nagy Imre Társaság alapító tagja, alelnöke volt. Számos rendezvényünk fő alakja, előadója. Nagy Imre hozzátartozói kérésére 1989. június 16-án a temetőben Ő és Méray Tibor búcsúztatták Nagy Imrét.
Munkásságát, könyveit, szereplésének képeit a Nagy Imre Emlékház (Budapest II., Orsó u. 43.) őrzi. Halála nagy fájdalom marad számunkra, de tettei, tevékenységének eredményei, személyiségének bája itt él közöttünk.
Emlékét híven őrizzük.

Vészi János
az 1956-os forradalom Igazság című napilap szerkesztője, a Nagy Imre Alapítvány és Társaság ügyvezető elnöke

Nagy Erzsébet
Nagy Imre, mártír miniszterelnök leánya, a Nagy Imre Alapítvány és Társaság örökös elnöke


* * * * *


Részlet a Kopácsi Családi sírboltnál tartott megemlékezésből.
(Az emlékezés helye: a Miskolci Református Deszkatemplom temetője)

† Menyei Édes Atyánk!

Hozzád emeljük fel fájó lelkünket, melyet megsebzett a halál, amelyik rátört Kopácsi Sándor testvérünkre ott a messze tengeren túl Kanadában. Együtt érzünk Atyánk övéivel, szeretteivel és azokkal, akik most itt szülei sírjánál állanak megrendülten. Megvalljuk, nagyon fáj, hogy már nem találkozhatunk Vele itt a földön többé, nem hallhatjuk beszédét, és nem sugároz már sem örömet, sem bíztatást tekintete. Köszönjük Atyánk, hogy te gyújtottad meg az Ő életének fáklyalángját, aki mindvégig ezzel a lánggal melegítette övéit és tiszta fényt sugárzott a tőle messzebb állókra is. Köszönjük, hogy hű gyermeke tudott lenni ennek a sokat szenvedett népünknek, és azokban a nehéz időkben is, amikor sanda gyanúval figyelték az ő életét. Ha visszanézünk elmúlt emberi sorsára, mindenütt látjuk a Te gondoskodásodat, Te fogtad a kezét, ezért nem ingadozott az ő lába, Te adtad neki mindenhez az erőt, és te hoztad ki azokból a nehéz, embert próbáló helyzetekből, amik az életére törtek. Köszönjük, hogy tudott hinni, tudott szeretni, és tudott reménykedni, mert akinek ez a három kincs az életét kíséri, annak tiszta lánggal ég a sorsa és nem hagy füstöt, kormot maga után. Arra kérünk jó Atyánk áld meg elmúlt életének emlékezetét nemcsak övéinek a lelkében, hanem mindazoknak a lelkében, akik egyek tudtak vele lenni. Úrunk imádkozunk azért is hozzád, tedd erőssé és áldottá emlékezetét, amely tiszta fénnyel ragyog ennek a népnek a történelmében. Mindezekért kérünk hallgass meg imádságunkban.

† Ámen…

Hosszú lelkipásztori pályámon sok-sok emberrel volt érintkezésem, de volt néhány olyan esetem, ami felejthetetlen és nagyon meggazdagító volt, ezek közé tartozott Kopácsi Sándor és Fried Ibolya kapcsolata. Sziklaszilárd hűségük, egymás terhét hordozó szeretetük olyan kincs, ami fényes csillagként ragyog a magyar sors egén. Sorsukban osztozom, jómagam mint az eskető papjuk fájó szívvel írtam és mondtam e sorokat szeretett szüleik sírjánál. Őszinte szeretettel és hittel teszem, a jó Isten áldása, szeretete, hűsége segítsen ebben minket.


Kóris Lajos lelkész

* * * * *


Emlékeim Dr. Kopácsi Sándorról

1990-ben az ORFK Bűnmegelőzési Osztályán dolgoztam, többek között bűnmegelőzés szervezéssel foglalkoztam. Főnököm egy napon hívott és arról tájékoztatott, hogy az időközben hazatelepült Dr. Kopácsi Sándor egy Kanadában jól bevált lakókörnyezeti bűnmegelőzési programot "hozott". Azt a megbízatást kaptam, hogy segítsem őt a program elterjesztésében. Mellesleg, szólt főnököm, "Kopácsi úrral szomszédok vagytok".
Ezt követő napokban munkahelyemen délelőtti órában megjelent egy magas, fiatalos külsejű úr, aki mosolygósan és olyan közvetlenséggel fordult hozzám, mintha sok éves ismerősök lennénk. Mindjárt a közepébe vágott, tömör egyszerűséggel ismertette a polgárőrség szerepét és a később SZEM néven ismertté vált bűnmegelőzési programot.
Így indult ismeretségünk Dr. Kopácsi Sándorral, ami az évek múlásával szoros barátsággá fejlődött családjaink között. 1996-ban vidékre költöztünk, majd kisfiam megszületett, és ahogy cseperedett, találkozásaink alkalmával ő is bekapcsolódott a beszélgetésekbe, történésekbe. Dávid fiam eleven, közvetlen, barátkozó és "nagyszájú" gyermek, aki számos alkalommal megkacagtatta Sándort és Ibolya asszonyt egyaránt. Láthatóan jól "szót értett" egymással a jó humorú, vidám természetű ember és a világot próbálgató kis gyerek.
Sokat mentünk el hajdan volt közös lakóhelyünk mellett, Dávid fel-fel ragyogott: "Ugye itt laknak Sanyi bácsiék?" "Mikor megyünk fel?" stb. Elszorult a szívem, hogyan magyarázzam egy négy-ötéves gyermeknek az elmúlást. Nem elégedett meg az olyan válaszokkal, hogy "nincsenek otthon" vagy "elutaztak Kanadába". "Akkor majd máskor felmegyünk, ha hazajönnek", ismételgette.
Végül rászántam magam, és elmagyaráztam neki a szomorú valót, várva a kérdéseket, ám azok elmaradtak.
Azóta valahányszor elmegyünk a lakótelep mellett, Dávid hosszasan néz egy erkélyt, és csak annyit mond: "Itt laktak Sanyi bácsiék", egyszerűen, rezzenéstelen arccal, múlt időben. Ő így emlékszik a maga módján a "barátjára", mi felnőttek másként is. Hiszen "Sanyi bácsi" életfilozófiája, elkötelezettsége, lelkesedése sokunkat magával ragadott. Vallotta, törődjünk jobban egymással, figyeljünk, emlékezzünk jobban egymásra.

Farkas György
Biztonságos Magyarországért Közalapítvány
igazgatója

* * * * *


"Akkor érezzük igazán valaminek a hiányát, amikor elveszítjük!"

Éppen akkor kezdtem az egyszereggyel és az abc-vel ismerkedni, amikor dr. Kopácsi Sándor oly sok bátor magyarral, az 56-os forradalom résztvevőjeként változtatni igyekezett népe sorsán. Szüleim és környezetem még évtizedekkel 1956 után sem mertek beszélni a történtekről. Első találkozásom a dr. Kopácsi névvel, a "Kik Voltak, Mit Akartak" című könyv volt. A Köztársaság téri ostrom köré írt rémtörténetben említést tettek dr. Kopácsi Sándor Budapest rendőrfőkapitányáról, aki átállt a felkelőkhöz, és hazaárulását követve a Nemzetőrség helyettes parancsnoka lett. Megvallom, hittem egy darabig a könyvben leírtakban. A 80-as évek elején volt szerencsém néhány igen magas beosztású emberrel dolgozni. Az első igazi komoly meglepetés itt ért, félve feltett kérdésemre a régi rendszer fő funkcionáriusa így válaszolt: meglátod Géza, lesz még Budapesten Nagy Imre, Maléter Pál, Kopácsi Sándor tér vagy utca. A második már felbátorodott kérdésemre az igazi "miértre" talán szégyellte, de Ő már nem adott választ.
Azt hiszem a Hősök terén rendezett rendszerváltó rendezvényére nincs magyar, aki ne emlékezne. A sok év utáni megalázás múltjával végre a tiszteletadás és az erkölcs győzött, méltó helyre téve a sok éve eltitkolt igazságot. A rendezvény hiteles és kiemelkedő személyisége a mártír miniszterelnököt búcsúztató a 301-es parcellában, életfogytiglanra ítélt vádlott -társa dr. Kopácsi Sándor volt.
Kevés idő elteltével egykori munkahelyem (Zsaru magazin) tiszteletbeli elnökének választotta dr. Kopácsi Sándort. Amikor elveivel nem egyező dolgok miatt elnöki címéről lemondott, kapcsolata az újsággal teljesen megszűnt. Egy közös barátunk kérésére elvállaltam, hogy néhány komputeres program kezelését elmagyarázom, esetleg megtanítom dr. Kopácsi Sándornak. A néhány napból jónéhány év lett, a tanítás észrevétlen tanulássá alakult. A mai napig csodálkozom, hogyan sikerült ilyen meghitt és családias kapcsolat köztem és a Kopácsi házaspár között. A rendszeres találkozások, a kölcsönös családi történetek, egy közösen olvasott nyitott könyvként álltak előttünk. A családtagokra a végtelenségig büszke házaspár egyként örült minden ebben a már mindkét családban történtekre. Sokszor már lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy valaki másnak járó szeretetet bitorlunk el. Sanyi bácsival valami egészen érdekes közös véleményen voltunk, világlátásunk oly kevés különbséget tartalmazott, amiről már nem érdemes említést tenni. Ibolya néni pedig amolyan igazi családias hangulatot teremtett ehhez.
A mindennapi életem része elhaladni a Deák téren, fel-felpillantok egy frissen felújított patinás épületre, homlokzatát ma már nem a rend őreinek címere díszíti, patinás, luxushotelként funkcionál, feledve a XX. századot. A térre torkolló Bajcsy-Zsilinszky Endre és József Attila utca még emlékeztet minket a történelemre. Keresem a helyet, a téren vajon hol állhatott Kopácsi Sándor, amikor emberek tucatjait megmentve meggyőzte emberségével a felkelőket 56 őszén. Bevallom nem véletlen, bejártam az országot, voltam Diósgyőrben, a megkopott vasmű látványa még ma is erőt sugároz. Sétáltam családommal a Hámorok és Lillafüred útjain, és megtekintettem Miskolc városában, a református Deszkatemplomot és temetőt. Bár eredeti fényében pompázik a templom, de ez már csak másolat, a régit felgyújtották. Beszéltem Kóris Lajos lelkész úrral, ő adta össze 57 évvel ezelőtt Fried Ibolyát és Kopácsi Sándort. És ennek a páratlan szépségű templomnak a temetője szolgál végső nyughelyül a Kopácsi nagyszülőknek. Titokban mindig abba reménykedtem, hátha semmi nem igaz az egészből, és itt vannak valahol, és akkor találkozhatok velük.
Először Sanyi bácsi könyvében olvastam a kivándorlásuk történetét a néhány bőrönddel, és szemtanúja voltam a második vándorútnak is néhány éve. Szívszorongató érzés még kívülállónak is néhány bőröndben elvinni egy szépen leélt évtizedet, itthagyni barátokat. A számomra is nehéz búcsú után azzal vigasztalódtam, nem a világ végére megy, majd küldünk egymásnak leveleket az Internet segítségével. A levelezésből néhány levél lett, a megrendítő hírt éppen attól a barátomtól hallottam, akinek a Kopácsi család megismerését köszönhetem. A leveleket továbbra is megfogalmazom, de már nem vetem papírra és nem írom a számítógépbe, elküldeni pedig sajnos képtelen vagyok.
Nem vagyok semmilyen felekezet tagja, de azért én is hiszek valamiben, a jó és a rossz nekem is ugyanazt jelenti mint másnak. A jót pedig követni kell, mert érdemes.
Teszem ezt több kevesebb sikerrel, mert a példa kötelez.

Halász Géza

* * * * *

Egy 56-os egyetemista emléke.

Kopácsi Sándort és Ibolyát egyaránt megismertem a Szabadságharc napjaiban. Írtam is erről az "A Testament of Revolution" című angol nyelvű könyvemben. Valahányszor meglátogattam, mint Budapest rendőrparancsnokát, a hivatalos dolgok mellett mindig szóba került az is, hogy éhes vagyok-e, és mindig előkerült valami keksz vagy sütemény.
Sándortól kaptam azt a kis meretű pisztolyt, mely a zsebemben lapult amikor az oroszok elfogtak, és a megmotozásra sorban állva a Műegyetem aulájában vettem csak észre, hogy még mindig nálam van, s dugtam be a rémületem adta hirtelen erővel felemelt Stoczek mellszobor alá.
Sándortól kaptam meg a Belügyminisztérium hatalmas kapukulcsát is, mikor 1956. november 1-én átadtam Neki Marian István alezredesnek a Budai Egyetemi Forradalmi Albizottság parancsnokának felhatalmazását, hogy pár tucat Műegyetemistát vezetve összegyűjtsem a Belügyminisztérium negyedik emeletén található fegyvert, lőszert és a Műegyetemre beszállítsam. Ezen "házkutatás" folyamán láttam először életemben nyugati konyakokat, pornómagazinokat, meg a Budapesten működő AVH-s besúgok fényképalbumát.
Sándor volt az is, aki amikor látta, hogy szétment az ócska szandálom és fázom az esős időben, telefonált valami budai katonai laboratóriumba és ott nekem fényes csizmát meg esőköpenyt adtak.
Egy szó mint száz, emberséges, törődő és bátor ember, hazáját szerető, jó magyar volt, megtisztelésnek tekintem, hogy ismerhettem.

Lipták Béla
56-ban "Öcsi" néven ismert műegyetemista

* * * * *

EGY KÉZFOGÁSBAN (Kopácsi Sándornak)

Történelmet teremténk tegnap este
mikor kezem kezedet keresve
összeforrott egy kemény kézfogásban.
múltat bocsájtó meleg szorításban.
Évszázadok szakadékát temettük,
kölcsönösen mért csapásokat feledtük.
Turán átka szertefoszlott halomba
az egymásban lelt közös bizalomba'
Hiába lesz a törpék üvöltése,
bosszút lihegők dühös nyüszítése,
örök gyanakvók mérges suttogása,
mind szertefoszlott ezen kézfogásba'.
Az uszításnak már felette állunk,
mert kéz a kézben egymásra találtunk.
Közös szenvedés barázdálta arcunk,
egymást-segítés lesz a jövő harcunk.
Bár sors végzete szembe kényszerített,
e kézfogásban nincs többé ítélet!
Én hiszek benned és te hiszel bennem,
egybeforrtunk a nemzet-szeretetben.
Hisz' bábok voltunk egy nagy zivatarban,
a "jót keresve" küzdtünk szakadatlan.
Nagy ára volt. Jól megszenvedtünk érte
s most érezzük, hogy mégis csak megérte!
E kézfogásunk jobb jövő pecsétje,
új vérszerződés. Szebb élet reménye
született most e száműzött világban
egy tiszta, erős, magyaros kézfogásban.

Toronto 1982.
vitéz Domokos Sándor

* * * * *

Emlékezésem a tiszta lelkiismeretű elvbarátomra,
sorstársamra és igaz barátomra, dr. Kopácsi Sándorra

A visszaemlékezésem tiszteletteljes főhajtásomat is jelenti a példaadó életútja előtt.
Harmincéves korunkban találkoztunk először a Budapesti Tanács Végrehajtó Bizottságának az ülésén, majd ezután ott sokszor. Akkor én a Budapesti Pártbizottság első titkára voltam, Sándor pedig a BRFK parancsnoka. Addig csak azt tudtam róla és a családjáról, amit a Vasas Szakszervezet országos és borsodi vezetőitől hallottam. Mindnyájan szeretettel és tisztelettel beszéltek a szülei és Sándor szakmai munkájáról, a munkásmozgalomban a közösségük érdekében végzett példamutató, önzetlen tevékenységükről, a nyilas és a német terroruralommal szembeni bátor és sikeres harcukról. Ez utóbbi volt az egyetlen olyan fegyveres harc az országban a német megszállók ellen (Miskolc), amely szerepelt a német hadijelentésekben.
A vb-üléseken egymás mellett ülve figyeltük a napirendek témáit és az ezekről zajló vitákat. Véleményt cserélve közös nevezőre jutottunk: nem a budapesti lakosság akkori már égető gondjai és azok megoldásának a feladatairól szólnak a disputák. Ezek másolatai, utánzatai a vezető párttestületekben történteknek. Többször kérdeztük egymástól: vajon miért van ez így? Hiszen a családtagjaink, a barátaink, a fogadónapjainkon megjelentek egyre türelmetlenebbül kérik, követelik súlyos gondjaik megoldását, és nem fogadják el Rákosiék magyarázatát, hogy az MDP politikája jó, csak azt az alsóbb szervezetek hajtják végre rosszul.
Kétségeinkre, kérdéseinkre 1953. július 4-én a Parlamentben kaptuk meg a hiteles, az ország lakosságának elsöprő többségével együtt örömmel fogadott választ. Akkor és ott hallgattuk feszült figyelemmel Nagy Imre beszámolóját kormánya programjáról: a tömeges méretű törvénytelenségek felszámolásáról, a gazdasági, a szociális, a kulturális, az erkölcsi, a politikai csőd okozta gondok és bajok megszüntetéséről. Csodálatos, soha el nem felejthető élményünk volt ezt hallani végre! A beszámoló rádióközvetítésével ez volt a lakosság számára is! Mindnyájunk örömét és megelégedését fokozták a július 4-e után gyorsan bevezetett kormányintézkedések. Ezek hatására fogadtuk meg mindketten: a kormányprogram mutatta utat kell járnunk a jövőben, vállalva ezért, ha kell a kockázatokat is!
Ekkortól kezdett teljesen egybeforrni a sorsunk, mert mindketten azt tettük Nagy Imre kormányprogramjának a megvalósításáért a magunk közösségébe, amit a lehetőségeink és a korlátjaink határai között megtehettünk. Sándor Budapesten, én 1954 őszétől már Borsodban és Miskolcon, Sándor szülővárosában, mint a megyei Pártbizottság első titkára, 1956 októberétől pedig a megyei Munkástanács tagjaként, majd az elnökeként is.
Nem beszéltünk össze, nem egyeztünk meg közös programban, nem találkoztunk már csak 1959-ben, a váci börtönben, 1954 óta és mégis ugyanazt tettük a diktatúra és annak káros következményei ellen. Elvbarátokként nem is tehettünk mást, hiszen mindkettőnk tevékenységét a szüleinktől és a családunktól, az első munkahelyeinken a tanítómestereinktől, a progresszív munkásmozgalom vezetőitől kapott értékek vezérelték. Független hazában szabadságot, esély- és jogegyenlőséget mindenkinek, társadalmi méretű szolidaritást, törvényes renden alapuló demokráciát - melyben ötvöződi a közvetett és a közvetlen demokrácia! -, a hatékony és méltóan jutalmazott szellemi és fizikai munka feltételeit is biztosító kormányt és ezekből az alapokból fakadó jólétet, virágzó nemzeti kultúrát, szellemi gyarapodást akartunk. E célokért küzdöttünk együtt az 1956. október 23-án a történelmünk színpadára lépett honfitársaink millióival. E küzdelemben lettünk igazi sorstársak, amit e ténykedésükért kapott életfogytiglanig szóló ítéletük pecsételt meg.
Sándor 1956 előtti és alatti forradalmi tevékenységének tényeit 1958-ban a Kozma utcai börtön Kisfogházában ismertem meg a börtönújságból, majd Fazekas György elbeszéléséből.
Sándorral 1959-ben találkoztam újra a váci börtön kórházában, örömmel, boldogan üdvözöltük egymást, mert túlélhettük az elmúlt évek, hónapok tragikus eseményeit. Az addig történtekből azt a tanulságot szűrtük le, hogy az az ügy, amiért küzdöttünk, nem bukott el. A győzelméig ki kell tartanunk az igazsága mellett, mert el kell jönnie az igazság napjának!
A közösen várt történelmi napot, 1989. június 16-án köszönthettük. Ekkor találkoztam ismét Sándorral és a mellette, az ügyünk igazsága mellett tántoríthatatlanul kitartó feleségével: Ibolykával, az 1956-os mártírok újratemetésén. Forró, baráti kézfogásunk és ölelésünk az örömünket fejezte ki, hogy megértük az igazságunkat, az ország-világ előtt kimondó napot. Bebizonyosodott, az igaz ügyért vállalt áldozatuk nem volt hiábavaló!
1992 decemberében örömmel olvastam Sándor levelét, melyben a november végén megalakult Nagy Imre Társaság tevékenységébe kapcsolódásomat kérte, hogy e baráti társaságban tevékenykedve őrizzük, ápoljuk és terjesszük 1956 és Nagy Imre hiteles, történelmi jelentőségű szellemi örökségét. Szívesen tettem eleget kérésének, mivel újra együtt tevékenykedhettünk az 1953. július 4-e után vállalt céljaink valóra váltásáért. Igaz, más külső és belső erőviszonyok közegében. Az országot járva hoztuk létre a Nagy Imre Társaság vidéki szervezeteit, és sejtjeit egytucatnyi városban az ott élő Nagy Imrét tisztelő barátainkkal. E közösségek szervezte soktucatnyi előadás, rendezvény és az ezekről szóló sajtó, rádió- és tévétudósítások gyarapították az 1956 hiteles történetét megismerők és Nagy Imre tisztelőinek a táborát. Tevékenységük hatását bizonyítják a szaporodó Nagy Imre-emlékhelyek, szobrok, domborművek, tér- és utcanevek. Egyetlen példa is elegendő bizonyíték erre: a budapesti Nagy Imre szobrot június 16-án és október 23-án felkeresők nagy száma és a szobrot és a környékét elborító virágtenger, melynek minden szála egy-egy Nagy Imrét tisztelő honfitársunk kegyeletteljes főhajtását jelenti a mártír miniszterelnökünk emléke előtt. Jóleső érzés, hogy ehhez mi is hozzájárultunk a magunk szerény tetteive.
2000 novemberében vettünk végső búcsút egymástó, amikor Sándorék végleg Kanadába távoztak. E lépésüket azzal indokolták, hogy életük alkonyát a gyermekükkel és annak családjával kívánják eltölteni. Ez az indoklásuk tiszteletreméltó, igaz, de szerintem csak részben. Úgy vélem, nem vétek Sándor emléke ellen, ha kimondom: döntésükben szerepe lehet annak is, hogy Sándor nem kapta meg a hatalmat gyakorlóktól azt az erkölcsi-politikai elismerést és megbecsülést, amit a hiteles, progresszív, példamutató életútjával joggal megérdemelt volna. Ezek szerint még érvényesül hazánkban a "Senki sem lehet próféta a saját hazájában" mondás. Sándor sohasem akart próféta lenni. Az azonban jólesett volna neki, ha az éppen ügyeletes hatalom képviselői legalább azt mondták volna az életútja során a népéért tett szolgálataiért: "Szép volt fiú!" Búcsúzásul is csak ennyit. Azoktól kellett volna ezt megkapnia, akik közvetve Sándor tevékenységének is és 1956 kényszerítő hatásának köszönhetik mai pozíciójukat, annak előnyeit és az 1956 utáni tanulási, boldogulási lehetőségeiket.
Sándorra emlékezésemet azzal zárom, hogy megválaszoljam: miért szeretem és tisztelem őt? Szeretem és tisztelem, mert:
Elvhűsége tántoríthatatlan volt. Ezeket megtörhetetlenül képviselte, védte akkor is, amikor ezért súlyos megtorlást kellett elviselnie. Szerény volt. A vele érintkezőket - bárkik is voltak -, önmagával egyenrangú embertársainak tekintette. Szolidaritása az emberségéből fakadt a holokauszt idején is, 1956 előtt, alatt és után is. Tettekben volt szolidáris és nem szavakban.
Hűséges szolgálója volt mindenkori közösségének akkor is, amikor ezt a felettesei halálos bűnnek minősítették. Számára a hatalom szolgálat volt és nem uralkodás. S a legfontosabb: életútja során a kezéhez vér, közpénz, erkölcsi szenny nem tapadt! Nemcsak a közélete volt kristálytiszta, hanem a magánélete, a családi élete is. Mélységesen tisztelte és szerette szüleit, hűséges szerelem fűzte hitveséhez élete utolsó órájáig, aki jóban-rosszban a legszilárdabb támasza volt, és rajongással szerette gyermeküket, Juditot. Egy mondattal válaszolva: Azért szeretem és tisztelem Sándort, mert makulátlanul hófehér, kristálytiszta a közélete, a magán- és a családi élete. Ilyen minden szempontból követésre méltó férfira csak tisztelettel, megbecsüléssel és szeretettel kellene emlékeznie az utókornak is. A még élő barátainak és tisztelőinek a kötelessége ennek segítése és biztosítása. Bízom abban, hogy ezt megteszik.


Földvári Rudolf

* * * * *

Kedves Sándorom!

Amikor a Te utad a szociáldemokrácia, majdan a MOKAN felé kanyarodott, akkor én éppen Kolozsvárott kapcsolódtam a munkásmozgalomhoz 1940-ben, a román hatóságok letartóztattak. A börtönben, Kolozsvárott beléptem a kommunista párt, un. Róka-csoportjába. 1943-ban munkaszolgálatra hívtak be, 1944-ben megszöktem, és a háború végéig illegalitásban maradtam.
A háborút követő években kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Talán még emlékszel a MADISZ keretein belül tevékenyen részt vettünk Miskolcon egy diákkollégium létrehozásában. Szinte teljesen egyforma elképzelésekkel és lendülettel igyekeztünk egy új társadalom felépítésébe. Menetrendszerűen követték egymást találkozásaink, folyamatosan nyomon követhettük egymás életét.
Éppen akkor lettél ezredesként Budapest rendőrfőkapitánya, amikor én BME katonai (páncélos) tanszékének vezetője, alezredesi rangban. Éppen itt történt meg sorsunkat talán legjobban meghatározó eseménye, 1956 október 22-én. Részt vettünk a Műszaki Egyetem diákgyűlésén, ahol a hallgatók vezetőjükké választottak. Tisztemnél fogva fő szervezője voltam a 23-ai tüntetésnek. A forradalom idején a Műegyetem nemzetőrségének parancsnoka lettem. Tagja voltam az október30-án megalakult Honvédelmi Bizottmánynak, és október 31.-től a Karhatalmi Bizottság Operatív Bizottságának. A Nemzetőrség parancsnok helyetteseiként vállvetve igyekeztünk a kialakult helyzeten úrrá lenni.
A forradalom szégyenteljes leverése után, KirályBélával és néhány barátunkkal együtt a budai hegyekbe húzódtunk vissza, később ismerőseinknél bujkáltunk. A tiszti nyilatkozatot már nem írtam alá, 1957 márciusában letartóztattak. Meg az ítészeink is egyformán bántak velünk
"ÉLETFOGYTIGLAN".
Sorsunk ismételten egybeforrt, a gyűjtőfogházi találkozásunk nagymértékben enyhítette azt a kimondhatatlan igazságtalanságot, ami velünk történt. A gyűjtőfogházban már igen beteges voltam a gyenge szívemmel. Életem általad való megmentése egy kisebb szívroham után barátságunkat végképpen elkötelezetté tette. A váci börtönévek már családjaink egymást kölcsönösen segítő kapcsolatát is egybekovácsolta.
Az 1963. márciusi amnesztia után családjainknak embertelen üldöztetést kellett elszenvednie. A rendszerváltozás hozta meg számunkra az igazi szabadságot. A fiatalságomat, elveimet, szenvedésem emlékeit, a legjobb barátomat szintén a rendszerváltozás hozta vissza. Legszebb élményeim egyike a beszéded a 301 parcellánál.
Mint mindig, a rendszerváltás után is nagyon nagy egyetértésben rendezgettük emlékeinket, és igyekeztünk mindent megtenni számtalan 56-os sorstársunk életének és emlékének. Úgy gondolom, a velünk és az 56-os bajtárskkal történtek előbb-utóbb a méltó helyére kerülnek.
Kevés utazási lehetőségem legszebbike is hozzád és a családodhoz kötődik, az igazak fája, amit a szent földön szüleid emlékére is ültettél. Sokszor Veled vagyok gondolataimban, és bevallom, nehéz úgy emlékezni egy jó barátra, hogy ne szökkenjen könnycsepp a szemembe. Határozott egyéniséged, jellegzetes szarkasztikus humorod és világlátásod számomra mindig is lenyűgöző volt.
Az életkorunkból kifolyólag akár testvérek is lehetnénk, de oly sok és szép dolgot köszönhetek neked, többek között az életemet is. Engedd hát meg nekem, hogy apámként tisztelhesselek, egy olyan apaként, aki igen jó barátja a fiának.

Marián István
1956
A Nemzetőrség
(katonai szekciójának)
parancsnokhelyettese

* * * * *

 

 

-

Letölthető és meghalgatható:

Pesti Gizellával készült Magyar Rádió interjú Dr. Kopácsi Sándorról és feleségéről Ibolyáról. (30 perc)